2023 könyv termése

Hűha, micsoda év volt ez könyvek terén! Végre az első olyan év volt a 2023-as, amikor sikerült teljesítenem a magam által felállított kihívást, miszerint 12 hónap alatt 12 könyvet szeretnék elolvasni. Sőt, túl is lőttem ezen, hiszen 14 sikerült. Mindegyikről nem fogok írni, de röviden összefoglalom, hogy milyen is volt ez a regényes esztendő.

De előtte gyorsan hadd mondjam el, hogy ez hogyan sikerült. Csupán annyit változtattam az életmódomon, hogy esténként elalvás előtt a felesleges telefon pörgetés helyett, 20-50 perceket az olvasásra szántam. Sok kicsi sokra megy, szinte minden nap haladtam valamelyik könyvvel, és végül napi rutinná vált.

Egy kis statisztika: 2023-ban 14 befejezett olvasásom volt (ebből 1 képregény). 4448 oldalt olvastam, ami 13 oldal/nap átlagot jelent. Ez nagyjából stimmel is, hiszen átlagban ennyi egy fejezet. A valóságban sokkal inkább volt olyan, hogy egy-két nap kimaradt, és máskor pedig 30-50 oldalt olvastam el.

Megjelent: Frei Tamás – Puccs Moszkvában

Avagy André Calvi visszatért! Új kiadó, régi író. Frei Tamás immáron hatodik könyve jelent meg. Korábban az Ulpius háznál kezdte a kiadásokat, aztán jött az Alexandra, és most a Libri kiadó. Érdekes választás, mert mind tudjuk, hogy a kiadó által kik állnak, és mégis egy ilyen provokatív címmel, kényes témával hozakodott elő.

A könyvről természetesen lesz írás a blogon, de a terjedelmét tekintve (568 oldal) már valószínűleg csak 2024-ben fogok a végére érni.

A tovább mögött megnézhető az új könyvével kapcsolatban egy remek beszélgetés, amit a Friderikusz Podcastben folytatott le, valamint egy korábbi beszélgetésük is, még 2021-ből, és a Telex is készített vele egy fontos interjút, ami szintén meghallgatható.

Archibald Lox: Az Elveszett Hercegnő – Könyvkritika

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy Darren Shan az egyik, vagy ha nem a kedvenc íróm. Szinte egész életemen keresztül végigkísértek a könyvei, és mindig le tudtak kötni. Eleinte még az egyik nagyobb bevásárló központ könyves részlegén olvasgattam a regényeit, még a tizenéves korom elején. Aztán ahogy én is érettebb lettem, úgy írt ő is véresebb, félelmetesebb, nyomasztóbb történeteket. De mindig képes volt elvinni egy olyan világba, ami magával ragadott, és beszippantott. A vele való személyes találkozás pedig maradandó pozitív élmény volt.

Pont emiatt nagyon vártam az idén megjelenő Archibald Lox könyvet, amit előrendeltem, és limitált kiadással rendelkezem belőle. Egyrészt, mert tényleg szeretem Darren könyveit, másrészt a Zom-B sorozat bukásának megismétlődését akartam elkerültetni azzal, hogy pénzt fektettem az új könyvkiadó vállalkozásába, hogy újra életet lehel a hazai DS rajongókba.

A hosszú körítést követően a lényeg, hogy sajnos nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket ez a könyv. Sőt, mondhatni majdnem minden fronton elvérzett. Nagyon szerettem volna, ha jól sikerül, de sajnos ez lett a legkevésbé kedvelt regényem tőle. Gyorsan újraolvastam az első három vámpír könyvet, miközben az Archibalddal küszködtem, hogy rájöjjek, hogy bennem van-e a hiba, és túl idős lettem-e ezekhez a könyvekhez, de nem. Azokat még mindig imádom. A Rémségek Cirkuszát konkrétan 3 nap alatt felfaltam. (Ha befejezem annak a 12 kötetnek az újraolvasását, arról is jelentkezek egy ennél sokkal pozitívabb élménybeszámolóval.) Ezek után még fájóbb volt a kontraszt, amit ez a könyv okozott. Ez a fájdalmasan őszinte személyes véleményem lesz a könyvvel való csalódottságommal kapcsolatban, de muszáj leírnom, hiába írnak róla csak jókat.

Könyvajánló: Christian Cantrell – Hatáseffektus

A kapcsolatom ezzel a könyvvel mesébe illő, és mindig ilyenre vágyakoztam. Facebookon jelentkeztem egy nyereményjátékra, ahol a nyertesek egy helyi könyvvásáron még a megnyitás előtt bemehettek, és válogathattak a leértékelt kínálatból. Nem is foglalkoztam vele, mert sosem nyerek az ilyesmin. De ezúttal engem sorsoltak ki. Adtam neki egy esélyt, elmentem, és csupán borító és leírás alapján választottam ezt a könyvet, mert egy talán nekem való érdekes kriminek tűnt. Aztán azon kaptam magam, hogy az ominózus 100.oldal után is tart a könyv, élvezem, és ez lett az idei év eddigi legnagyobb pozitív meglepetése!

A hosszas felvezető után egy kicsit magáról a történetről. Az első pár fejezet után jöttem rá, hogy ez egy futurisztikus jövőben játszódik, mivel olyan események is megtörténtek, amik nálunk nem, és a technológia még a realitás talaján maradva, de túlszárnyalja a jelenlegi lehetőségeket.

Az okoseszközök birodalmában, ahol mindenkiről mindent tudni, és ellenőrizhető, még mindig történnek bűncselekmények, ráadásul olyan, ami globális méreteket ölt. Egy bérgyilkos látszólag minden mintát nélkülözve gyilkol embereket a világ különböző pontjain. Egy közös van az áldozatokban. Haláluk után mindenkinek a testén megjelenik egy számsor, ami látszólag semmihez nem köthető.

A CIA felkéri az egyik legjobb elemzőjét, Quinn Mitchellt, egy középkorú, mindenben teljesen átlagos nőt, hogy próbálja meg megtalálni ezt az embert. Neki is megvannak a démonjai a múltból, ami beárnyékolja az életét, de ez ad motivációt a munkához. Látszik, hogy nem terepügynök, hanem egy esendő karakter, amit jól érzékeltet az író, és nem csinál belőle egy kemény akcióhős badass csajt.

Több oka is van, hogy ennyire pozitívan értékelem ezt a könyvet. Az első, hogy a történet egy pillanatra sem áll meg. Két fő szál van, az egyik Quinné, a másik a bérgyilkosé. És amikor az egyiken lassabb a történet, akkor a másik akciódúsabb, érdekesebb. És mivel felváltva vannak a fejezetek, így jól tartja a ritmust végig.

Ráadásul a fejezetek rövidek, a mai trendeknek megfelelően, így gyorsan lehet vele haladni, ha az embernek nincs sok ideje olvasni. Három részre van osztva a történet, ezáltal olyan érzést kelt az olvasóban, hogy bármikor szünetet tarthat két rész között. De miért tenné, amikor ilyen izgalmas! A nyelvezet is jó, olyan, mintha hozzám beszélne, nincsenek nyakatekert mondatok, felesleges körmondatok, könnyen szalad az ember szeme a sorokon.

És ez annak is köszönhető, hogy a tördelése pont olyan, amit szeretek. A lapszín, a betűtípus, méret, margók, borító. Leginkább Frei Tamás könyveihez tudnám hasonlítani, amik szintén jók, annak ellenére, hogy 4-500 oldalasak. Nem rémített meg a 480 oldalas mennyiség.

Végül pedig azért is tetszett, mert tudott valami újat adni úgy, hogy a klasszikus módon volt felépítve a történet. De a klasszikuson belül is azt a verziót választotta az író, ahol mindkét főszereplő a történet mindhárom szakaszában aktívan cselekszik, halad előre, de pont olyan ütemben, hogy váltják egymást az izgalmas részek. Szerencsére nem azt választotta, hogy lassan építkezik az elejétől kezdve, hogy aztán a végén elérjük a katarzist. Bár én azt a történetmesélési módot is megszerettem, de a formula, amit itt olvastam, a kedvencem.

Emellett pedig a közeli jövőben játszódik, így a technológia már modernebb, a mesterséges intelligencia okosabb, fejlettebb, de mégis az egész kézzel foghatóbb, és hihető, mert nem vagyunk annyival előrébb a jövőben.

Ezen kívül ez a könyv elérte nálam, hogy olvasás közben egy fejezet végi cliffhangeren felkiáltottam, úgy megvezetett az író. Ilyenre nem is emlékszem, hogy mikor volt példa. Ráadásul azt a sokkoló pillanatot (a telefonhívás megszakítására gondolok) még tovább tudta csavarni, és tökéletesen belehelyezte, valamint aktualizálta ebbe a futurisztikus jövőbe.

Szóval a Hatáseffektus nálam telitalálat lett. Érdemes bepróbálni mindazoknak, akik szeretik a nyomozást, krimit, globális történeteket, és mernek nyitottak lenni egy új, futurisztikusabb világra. Látványos, érdekes, pörgős. A technothriller mivolta miatt nem biztos, hogy mindenkinél be fog találni, de a többi rész szerintem hozza azt, ami miatt szerethető ez a zsáner.

Állítólag a Disney szerződést kötött az íróval, és sorozat készül belőle, de erről semmilyen hivatalos információt nem találtam.

Archie hamarosan megérkezik

Napokon belül megkezdődik a kaland, és megérkeznek az első példányok azoknak, akik tavaly megrendelték az új Darren Shan regényt, az Archibald Lox – Az Elveszett Hercegnőt. A hivatalos megjelenés majd jövő héten hétfőn, vagyis május 15-én lesz. A Bookalholic kiadó pedig egy rendezvény keretein belül tart könyvbemutató, ahol maga Darren is meg fog jelenni, még ha nem is személyesen.

Aki esetleg nem tudná, hogy miről szól, annak itt a fülszöveg:

“Mikor egy ifjú lakatmester véletlenül belebotlik egy fura grimaszokat vágó lányba London közepén, váratlanul feltárul előtte egy párhuzamos univerzum, mely bizarr világok végeláthatatlan sorát egyesíti magában.

Archie úgy dönt, fejest ugrik az ismeretlenbe – a holtak leheletétől kísértett birodalmak, sötét titkokban fuldokló szférák és ördögi lényektől hemzsegő zónák közti utazás során pedig új szövetségesekre is szert tesz. Segítségükkel apránként felfedezheti valódi önmagát, de a kételyekkel és felismerésekkel teli úton még meg kell küzdenie hidegvérű gyilkosok, vérengző pokolkutyák vagy épp gonosz császárnők fenyegetésével is.

Ahogy képességei kibontakoznak, egyre inkább részévé válik barátai veszedelmes küldetésének. Mikor már azt hiszi, végleg végzett az abszurd multiverzummal, Archie újra szövetségese, Inez oldalán találja magát egy minden korábbinál sötétebb kalandban; a birodalmat a zsarnokság erői fojtogatják, és egyedül az ifjú lakatmesteren múlik, hogy a siker vagy a kudarc kulcsát forgatja-e el a megoldás zárjában. A legnagyobb kihívás csak ekkor következik…”

Amint pedig végeztem a könyvvel, természetesen lesz róla írás a blogon!

A tovább mögött a rendezvény programterve, és néhány kulisszák mögötti kép a könyv készültéről. De még előtte szeretném megköszönni a Bookaholic Kiadónak, hogy újra felpezsdítették a magyar Darren Shan rajongókat, és visszarakták a “horror nagymesterét” a hazai könyvpiacra.

Könyvajánló – Lucy Foley: A Vendéglista

Vegyük az Agatha Christie könyveket, modernizáljuk őket, és adjunk hozzá egy kis Knives Out-ot. Nagyjából így tudnám leírni, hogy milyen is volt ez a regény.

Nagyon erős ajánlást kaptam, hogy el kell olvasnom, mert míg a Nevem: Pilgrim majd’ 800 oldalával birkóztam, kellett közben egy kicsit könnyedebb könyv, ami kikapcsol. Nem feltétlenül azt kaptam, amit vártam, mert nagyon nehezen adta magát. Konkrétan azt érzem, hogy a történet minősége és izgalma exponenciálisan nőtt. Az elején megismertük az 5 kiemelt karaktert, akik sorsa nem igazán érdekelt, bár kettővel tudtam azért szimpatizálni.

A történetről röviden annyi, hogy egy távoli szigeten esküvőt tartanak, szép lassan megérkeznek a szereplők, akiknek mind van valami sötét titka, vagy fel nem dolgozott traumája, ahogy egyébként magának a szigetnek is. És a hátoldal elspoilerezi, hogy van egy holttest is. A gond csak az, hogy az, hogy van egy holttest, a könyvnek a 3/4-e körül derül ki, hiszen addig nem konkretizál semmit. A vendégek és a házasulandó pár, illetve ekörül a gyilkosság (az volt? lehet, hogy igen, lehet, hogy nem) körül van a központi rejtély.

A gyilkossággal való információkat viszont borzasztóan lassan adagolta. Ráadásul ugrált az időben az írónő. Konkrétan arra célzok, hogy a könyv eleje az a történet végefelé kezd, majd visszaugrunk nagyjából 36 órát, és néha-néha adagolja az információkat, hogy mi történik most. Ez leírva bonyolultnak hangzik, pedig szimplán egy flash forward szituációt használ, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Ezzel csak az a baj, hogy túl lassan teszi mindezt.

A könyv felétől kezdve aztán kezd egyre érdekesebbé válni minden. Elkezdenek kiderülni a titkok, és kiteregetik a szennyest. Ez pedig, ahogy fentebb írtam, exponenciálisan növekedő feszültséget, és izgalmakat hoz. De olyannyira, hogy a könyv utolsó negyedét nem tudtam volna letenni, ha nem lett volna muszáj. Ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy a célegyenesbe értek a szálak, hanem hogy jól váltogatta a szereplők nézőpontjait, hiszen pár oldalas fejezetek voltak, amik a lényegre koncentráltak.

Tény, hogy egy izgalmasabb, kvázi krimire számítottam, és az elején nem is bírtam követni, hogy melyik karakternek mi a múltja. Viszont a végefelé, amikor elkezdett azzal játszadozni először, hogy ki halt meg (konkrétan minden karakter esélyes volt), és utána, hogy ki a gyilkos, az nagyon jó volt. És bevallom, meglepett a tettes kiléte. Az utolsó betűig nem jöttem rá. Igaz, nem vagyok nagy Poirot veterán, de én inkább hagyom, hogy vigyen a történet, és nem gondolkodok annyira, csak amennyire a könyv megengedi, hogy meg tudjon lepni. És itt meg tudott. Az epilógust viszont kissé összecsapottnak éreztem.

Lucy Foley írónőnek ez már a második könyve, magyarul 3 jelent meg, összesen ha jól láttam 5 könyve jelent meg. Aki szereti a krimiket, vagy a Knives Out-ot, annak mindenképpen ajánlanám. Utóbbi film babérjaira törhet, ha megfilmesítenék.

Jönnek Darren Shan – Archibald Lox regényei

A Bookaholic Kiadó fogja hamarosan kiadni Darren Shan legújabb regényeit. Az Archibald Lox sorozat régóta lázban tartja a nemzetközi olvasóközönséget – ők pedig végre elhozzák nekünk a magyar nyelvű kiadást is! Hamarosan elő lehet rendelni az első kötetet.

Gyerekként kezdtem el olvasni Darren Shan könyveit, még az egyik áruházban vettem le a polcról a Rémségek Cirkuszát, és hetente, amikor a szüleim mentek vásárolni, én mentem a könyvekhez és elolvastam egy fejezetet. Így indult. Azóta felnőttem, és még mindig izgatottan várom az új könyveit. Épp ezért sajnálom, hogy a Zom-B sorozat csak három könyvig jutott a magyar kiadónál. Már majdnem elkezdtem angolul az Archibald Loxot (soha nem olvastam még angolul könyvet), de jött a hír, hogy érkezik magyarul. Így most már megvárom. Csak győzzem kivárni.

Könyvajánló: Matt Haig – Éjfél Könyvtár

“Sok időt pazarolunk arra, hogy másféle életről álmodozunk, összehasonlítgatjuk magunkat másokkal és önmagunk más verzióival, holott a legtöbb életben akad jó is, rossz is.”

Matt Haig megint megcsinálta! Az Én és az emberek volt az első, és eddig az egyetlen, amit olvastam tőle, és az tetszett, mert semmihez nem tudnám hasonlítani. Se a történetet, se azt az érzelmi mélységet, amit átadott a lapokon keresztül. És az Éjfél Könyvtár is ezt a szintet hozta, sőt, még emelt rajta. Olyan sztorit sikerült megírnia, ami unverzális. Nincs kimondott célközönsége, mindenki meg tudja találni benne azt a valamit, amiben magára ismer, és át tudja érezni a helyzetet. És ami a legjobb, hogy valódi segítséget és válaszokat is nyújt.

A hátoldalon lévő szöveg teljesen jól összefoglalja a történetet: Nora Seed eddigi élete rossz döntések és megbánások sorozata. Úgy érzi, mindenkinek csalódást okozott, önmagát is beleértve. Amikor azonban az Éjfél Könyvtárban találja magát, esélyt kap arra, hogy rendbe hozzon mindent. Az Éjfél Könyvtárban lévő könyveket kinyitva megtapasztalja, hogyan alakult volna az élete, ha más döntéseket hoz, így egy régi barátja segítségével nekiáll megkeresni a számára tökéletes életet.

A Harry Potter óta nem olvastam ki ilyen gyorsan könyvet, mint az Éjfél Könyvtárat. Konkrétan 11 nap alatt tudtam le a 350 oldalt. Nagyon könnyedre van megírva, a párbeszédek realisztikusak, és ezáltal egyszerű az olvasása. A mai kornak megfelelve Matt Haig (vagy inkább a szerkesztője) feszesre vagdalta a könyvet, tehát egy fejezet csupán pár oldal, ami kifejezetten jót tesz a haladásnak. Ráadásul ha van olyan rész, pontosabban alternatív élet, ami nem annyira tetszik az olvasónak, azon is könnyű átrágnia magát.

Könyvajánló: Frei Tamás – Bábel

A magyar Dan Brown visszatért! Na de félre a viccel. Frei Tamás 2019-ben, 4 évnyi csend után új regénnyel jelentkezett, és ezúttal az előző négy könyvhöz képest kaptunk egy új főszereplőt, Marco Borettit, egy másik világot, egy eltérő látásmódot. Eredetileg a 2015-ben megjelent Agrárbárók című könyve után 2017-ben jött volna a Berlini játszma, amire azt ígérte, hogy ez biztos nem fog csúszni, de végül olyannyira csúszott, hogy meg sem jelent. Ráadásul egy “ennek most nincs aktualitása” félmondattal le is rendezte a regény sorsát.

2019-ben aztán a semmiből előrukkolt a Bábel című regényével, ahol egy régészt állított a középpontba. Ezen, és a könyv minden fejezetének elején lévő térkép, valamint időbeli elhelyezésén kívül (amivel rengeteg plusz oldalt nyert a hossz), nem sok újdonságot tartogatott számomra. Ugyanúgy egy erős igazságérzetű félig magyar ősökkel rendelkező főszereplőt kaptunk, akit szembeállított a csúnya gonosz, pénzre, hatalomra és befolyásra vágyó elittel. Ezen kívül az információ-túladagolásban szenvedő fejezetek és az akció felváltva haladt, ami néha megtörte a könyv lendületét, még ha értem is, hogy magyarázó céllal szakította is meg a cselekményt. Bár volt olyan, ahol tényleg felesleges volt az esemény kettébontása. Én a lineáris történetvezetés híve vagyok, így az egyik problémám ez volt olvasás közben.

“Minél gazdagabbak lettek, és így minél magasabbá vált az elefántcsonttorony, ahová visszahúzódtak, annál jobban utálták az egyre kövérebb, és egyre ápolatlanabb amerikai emberkeveréket. Ezt a New York-i masszát. Az ezerféle nyelven óbégató, hadonászó és lökdösődő, agresszív és eltömegesedett világot.
Ezt az átkozott Bábelt!”

De hogy ne csak savazzam a regényt, íme a pozitívum. A számomra teljesen idegen témakört, vagyis a régészetet sikerült érdekessé tennie, és még a történelmi tények is érdekeltek, valamint a módszerek. Marco karaktere befogadhatóbb volt, mint André, akit bár élvezet volt olvasni, hiszen elvitte a show-t, mégis a félig olasz, félig magyar régészt emberibbnek éreztem. Jöhetett volna több Magyarországon játszódó fejezet, vagy szál. Ha lesz folytatás, akkor remélem erre is sor kerül. Más különben nem értem mi szükség volt a magyar vonalat behozni.

Ahol jó volt a regény, ott piszkosul jó volt, faltam az oldalakat, és szinte függtem, hogy mi lesz most, mi történik ezután. De ahol kevésbé éreztem erősnek, ott is tudtam követni, sőt élvezni is az olvasottakat. Ez vagy az ő történetmesélésének a javulása, vagy az én érettebbségemnek köszönhető. Esetleg mindkettőnek. Lehet, hogy újra kéne olvasnom az előző regényeket, mert más színben látnám már őket.

Na és a befejezés. Sokat hozzátesz egy könyv, egy film, vagy egy sorozat végső megítélésének a befejezés. Hiszen ha az jó, akkor később úgy gondolunk vissza rá, hogy igen, ez tényleg jó volt, megérte az időm. Ha viszont rossz, akkor hiába volt előtte sok-sok jó, lehet, hogy 1 év múlva már el is felejtjük, vagy rossz szájíz marad bennünk. Itt igyekszem objektív maradni, hiszen tényleg élvezhető volt az egész könyv, viszont ami az utolsó fejezetben, és előtte történt, azt gyűlölöm. Nagyjából a 400.oldal környékétől (531 oldalas az egész) kezdve elkezdett egy új szálat építeni a nulláról, szépen haladt is, érthetően, izgalmasan, csavarosan. Majd egy huszárvágással elkaszálta ezt, és egy teljesen légből kapott eseményt -időugrással bemutatva- zárta le a történetet. A megoldás, már ha ezt annak lehet nevezni, izgalmas, és ötletes is lehetett volna, ha nem egy oldalon mondja el, hogy hogyan jutottunk el ide. Ha ezt építette volna 100 oldalon keresztül, és ez lett volna a katarzisa az egésznek, akkor elégedetten tettem volna le a könyvet. Bár így is hiányzott egy lecsengő fázis, hiszen amint véget ért a cselekmény, azonnal le is zárta a történetet Frei. Rendkívül bosszant, mert két olyan eseményt kaptunk, ami önmagában is megállta volna a helyét. Mintha az 500.oldalon jött volna rá, hogy megunta ennek az írását, és odacsapott volna egy lezárást.

“A tudatlanok buta ignorációja mindenhol legyűri a rendezett életet.
Az egész világ keleties lesz, Olaszországot is beleértve.
Az elit félművelt, gátlástalan fele az orránál fogva vezeti majd az elhülyült, élősködő és gyáva embermasszát.”

Mindezektől függetlenül szerintem, aki eddig szerette olvasni Frei Tamás regényeit, az most sem fog csalódni. Talán ez volt a leggyorsabban elolvasott könyv az öt regénye közül, de így is tartottam 2 hét szünetet nagyjából a felénél, és az utolsó 70 oldal előtt is volt 1 hétnyi nagy lélegzetvétel. De ebből is látszik, hogy az, hogy nettó 3 hét alatt sikerült befejeznem ezt a régóta magam előtt tologatott könyvet, hiszen féltem a hosszától, azt jelzi, hogy sokkal olvasóbarátabb, könnyebben fogyasztható műről van szó.

Marco Borettivel pedig remélem, hogy még találkozunk (akár idén, ha tartja a 2 éves ütemtervet Frei), hiszen a világjárvány az ő otthonát, Olaszországot az elsők között és a legtragikusabban sújtotta, ami jó alapanyag lenne egy folytatásra, pláne, hogy a másik “hazájában” Magyarországon is érdekes események játszódnak. Szóval remélem, hogy lesz folytatása, mert ebben a karakterben még bőven van, amit nem mutatott meg nekünk az író. Nem beszélve Mátyás csontjairól, ami pedig régészeti alapanyag lehetne számára.

Egy utolsó érdekességet még engedjetek meg. A könyv vége-felé utal a saját korábbi regényeire, amiben André volt a főszereplő. De olyannyira utal, hogy leírja, hogy a főszereplő konkrétan olvasta az előző négy kötetet. Micsoda meta!

Molyon 3,5/5 csillagot adtam rá, mert volt ennél már jobb könyve is (az első, vagyis a Megmentő nekem még mindig a favorit), de mégis érthető, izgalmas, és jó volt, ami egy olyan világba vezetett be, ahová magamtól nem biztos, hogy bemerészkedtem volna.