Avagy Putyin végnapjai – André Calvi visszatér. Fú ez a cím…
Frei Tamás visszatért, és erre megint 4 évet kellett várni, a megszokottnak nevezhető 2 éves ciklus után. Ugyan most is érkezett volna 2022-ben egy új regénye a Peking szindróma, de azt elnapolta, mert nem érezte úgy, hogy aktuális lenne. Ennek ellenére valószínűleg idén, vagy jövőre mégis megjelenik. De erről majd a bejegyzés végén. Csak hogy maga az értékelő is úgy csapongjon időben, mint ahogy az író történetei.
Mindenféle szarkazmust félretéve, kétség kívül nekem ez lett Frei Tamás kedvenc regénye. Pedig amikor megtudtam, hogy ismét a semmiből, előjel nélkül érkezik egy új könyve, amit ráadásul nagyjából 5 hónap alatt írt meg, biztos voltam benne, hogy összecsapottnak fog érződni. Holott adta magát az orosz-ukrán háború, hogy feldolgozza, lévén André Calvi pontosan beleillik a mostani oroszok elleni utálat világképébe.
A címmel nagyon nem vagyok kibékülve. Mintha Frei Tamás túlságosan biztosra akart volna menni, és már a címben címszavakkal ugyan, de el akarta mondani, hogy miről szól a könyve. Puccs Moszkvában. Oké, sejtjük, hogy ez mire utalhat. Putyin végnapjai. Oké, még ezt is elfogadom, így legalább pontosítva lett, hogy nem a Prigozsin-féle lázadásról ír. André Calvi visszatér. Na ezt miért kellett? Egyrészt ő sokkal inkább volt itt mellékszereplő, másrészt a fülszövegbe is beleírhatta volna.
Szerencsére magának a regénynek a minőssége felülmúlta az elvárásaimat. Faltam az oldalakat, nagyon rég volt ilyen olvasási flow élményem. A cselekmény fő szála körülbelül 24 óra alatt játszódik le, ez nálam külön plusz pont. Az akció nagyon olvasmányos, és főleg látványos volt, mintha egy filmet néztem volna. Bár gyakorlatilag két fő akciójelenetből állt, és mindkettő egy repülőhöz köthető, ez csak utólag tűnt fel, és nem volt zavaró.
Ráadásul mivel a regény írása közben történt meg a Prigozsin-féle puccs-kísérlet, ezért azt is bele tudta írni több helyre, amitől még aktuálisabbnak érződik a regény.
Jó döntés volt André Calvit visszahozni, egy ilyen történethez ő kell. Ráadásul be sem kellett nagyon mutatni a karakterét, amivel szintén idő ment volna el. Egyébként érdekes, hogy mégsem ő, hanem nem meglepő módon Putyin volt a főszereplő.
Féltettem Freit, hogy úgy döntött, hogy a fikciót valódi szereplőkkel keveri, pláne a világ leghatalmasabb embereit helyezve középpontba. De ez is csak javára vált a történetnek, mert Putyin, Biden, Macron, mind-mind azonnal megjelentek előttem, nem kellett hosszú oldalakat azzal töltenie, hogy felépítse ezeket a karaktereket. Ellenben sikerült árnyalnia, kicsit megismertetni a gondolkodásmódjukat, és a döntéseik miértjét. Főleg Putyin esetében volt ez érdekes, hiszen megtudhattuk, hogy végül miért is döntött úgy, hogy mégis megindítja a támadást Ukrajna ellen.
Pörgős volt, fordulatos volt, olvastatta magát. Szerintem Frei sokat tanult az előző könyvei hibáiból, mert amiket azoknál felróttam (túl sok infó adagolás, időben és térben össze-vissza ugrálás) mind kijavította. Pont jó üteműek voltak a fejezetek, mikor kezdett volna lankadni a figyelmem, akkor jött egy mini-cliffhanger, és váltottuk is a nézőpontot, vagy az idősíkot.
Ez azt eredményezte nálam, hogy egy olvasáskor 40-70 oldalakat olvastam el, ami nagyon nagy teljesítmény. Mármint az írótól, hogy így fenn tudta tartani a figyelmem, és azt éreztem, hogy na még egy fejezetet. Frei már a korábbi könyveiben is erre törekedett, de azt hiszem itt sikerült neki a legjobban.
Valamint az érzelmi szál. Nem, nem szerelmi gondolok, hanem arra, minden spoiler nélkül, hogy az olvasónak az egyik fejezetben felemelő érzést ad, aztán rögtön a következőben úgy a földbe vágja, hogy utána még aludnom is nehéz volt. (Aki olvasta, annak csak annyit írok, hogy Odessza, és tudja mire gondolok.) Ezen kívül más ponton nem lehetett érzelmileg kapcsolódni a könyvhöz, ami negatívum lehet, de én ezt nem róvom fel hibának.
De hogy ne csak dicsérjem a könyvet, íme ami zavart. A könyv szerkesztője hanyag munkát végzett. Ha meglenne digitális formában, rákeresnék, hogy hányszor hangzik el a “mármint” szó. Folyamatosan magát kell kijavítania a pontatlan fogalmazás miatt. Ez a korábbi könyveiben is hiba volt, de itt is megmaradt. Illetve sokszor túlírta magát: „…a máltai útlevél valahogy mégiscsak megnyugtatta. Hogy neki van olyanja. Így aztán nála is volt mindig. Mármint az útlevél.”
Illetve az utolsó fejezet, ami nyilvánvalóan azért került bele a könyvbe így, ebben a formában, mert Frei már a következő regényét készíti elő, ami most már úgy tűnik tényleg a Peking szindróma lesz. Vélhetően annak is André lesz a főszereplője, aki már-már Jack Bauer-i magasságokban jár üldözés tekintetében. (Ugyebár az Agrárbárókban már egyszer át kellett alakítania az arcát, hogy el tudjon tűnni.)
Amit még nem értek, az a könyv borítójának hátoldala. Egy fél alakos Frei Tamás portré van rajta, és semmi más. Se leírás, se semmi más szöveg. De még egy vonalkód sem. Nagyon bizarr látvány, ahogy ott bámul rám. Pedig maga a kiadás igencsak minőségi. Jó a méret, kényelmes fogni, pont elég kemény a borítás, a lapok minősége és színe szép, a betűtípus is szemnek kellemes, ahogy a tördelés is.
Összességében tehát nekem bejött a könyv, ez köszönhető lehet Freinek is, de talán annak is, hogy én is sokkal érettebb lettem az évek során, plusz már tudom, hogy milyen stílusra kell számítsak az írótól, így nem okozott nagy meglepetést. Visszatért a lelkesedésem Frei Tamás regényei iránt, úgyhogy várom a következőt, aminél szintén ott leszek, és remélhetőleg nem kell újabb 4 évet várni rá.
negyedikfalblog.wordpress.com 