Végre egy olyan akciósorozat, amiről úgy érzem, hogy bele fog illeni a kedvenceim sorába. Habár itt is sok minden lehetett volna jobb, és közel sem hibátlan, én bevallom, hogy nagyon élveztem, és beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 24 utódként emlegetik néhányan, és bevallom én is sokszor hasonlítottam ahhoz fejben, de csak mert az számomra az etalon. Most viszont inkább arról számolok be, hogy milyen is volt a Netflix minden idők negyedik legnézettebb angol nyelvű Netflix-újonca, a The Night Agent 1.évada.
A Star Wars világ számomra nem annyira meghatározó, mint amennyire sok ember számára. A filmeket láttam, többször is, de inkább fogalmaznám úgy, hogy tetszenek, és kreatívnak tartom, sem mint rajonganék értük. Ennek ellenére a Mandalorian 1.évadát megnéztem, és bármennyire sok kritikát és méltatást kapott, nekem egy pozitívba hajló közepes volt.
Ezek után nem nagyon akartam más ebben a világban játszódó sorozatba belekóstolni, viszont az Ahsokaról annyi pozitív visszajelzést olvastam, hogy adtam neki egy esélyt. És az évad végére is értem, szóval ez már pozitívum.
Mint utólag megtudtam, kellett volna ismernem hozzá a Rebels (Lázadók) című animációs sorozatot, amiből 4 évad ment le. Itt alapozták meg a karaktereket, és ez annak a folytatása, kvázi az 5.évada volt. Ettől függetlenül szerintem teljesen érthető volt anélkül is, esetleg néhány karakterek közti dinamika nem volt emiatt tiszta.
Összességében a legnagyobb bajom az volt a sorozattal, hogy nem lett lezárva. Pedig ott volt rá az esély. Ha a végén nincs az a menekülés, hanem egy látványos összecsapás van, az sokkal kielégítőbb lett volna számomra, és egy kerek sztorit kaptunk volna.
Ahsoka karaktere az első résztől kezdve szimpatikus volt, frissességet hozott a jedik tekintetében, és általa egy új oldalról sikerült megközelíteni az Erőt úgy, hogy nem lett szemen köpve a kánon. Tetszettek a mester és tanítványa beszélgetések, mind amikor Ahsoka volt a mester, mind pedig amikor a tanítvány.
A boszorkányos szál nagyon izgalmas volt, és valami más, és igazából ez volt a jellemző az egész sorozatra. A felépítése hasonló volt, mint egy trilógiának, mégis rengeteg újdonságot tartalmazott. A varázslat egy teljesen új utat tud megnyitni. Nem volt szuperfegyver, mégis nagy volt a tét. Új lények, más utak.
Egy idő után feltűnt, hogy rengeteg a női karakter a sorozatban. Jó és rossz oldalon egyaránt. Sabinet nem sikerült megkedvelni. Hera semleges maradt, bár Mary Elizabeth Winstead miatt kedveltem. Huyang egyértelműen az egyik legjobb droid, és nem idegesített, mint sokszor C-3PO.
A showt, a rengeteg női karakter ellenére mégis Baylon Skoll lopta el. Ray Stevenson jelenléte tekintélyt parancsoló volt. A fénykard használata elegáns volt. És a motivációja végre nem volt se jó, se rossz, ezért utalnak rá szürke Jediként. Ez a jó irány, hogy megtaláljuk a rég keresett egyensúlyt az Erőben. Nagy kár, hogy a színész elhunyt, így a karakter sorsát valaki más viszi majd tovább. Nehéz lesz pótolni. Talán nem is fog sikerülni.
Nem bántam meg, hogy megnéztem, a vége volt picit csalódás, mert hiányérzetem maradt. De ha lesz 2.évad, biztos, hogy visszatérek.
Már többször próbáltam nekifutni egy írásnak a The Boys című sorozatról, de mindannyiszor annyira negatívra sikerült, hogy nem raktam ki. Pedig valójában nem utálom, mert megnéztem mindhárom évadát, csupán hiányzik belőle az a valami. Szuperhősök, akik valójában nem is a jó ügyet szolgálják? Az alapkoncepció valóban izgalmas, de valahogy a karakterek nem jönnek be. (Na jó kivéve Homelandert, de Antony Starrt én már a Bansheeben is imádtam.)
Pont az előbb említett indokok miatt nem sok reményt fűztem a Gen V címen érkező spin-offhoz, ellenben mégis adtam neki egy esélyt. És előre vettem a nézési listámban, miután láttam a valóban jó értékeléseket. És ez nekem sokkal jobban bejött, mint a The Boys! Lehet, hogy a sulis környezet miatt, ami miatt elfogult vagyok.
Igazából nem találta fel a spanyolviaszt, és semmi olyat nem láttunk, ami a Boysba ne lett volna (legalábbis stílusra), de mégis valahogy élveztem nézni. Érdekelt a suli, a felépítés, és az, hogy nem tudtam, hogy Marie Moreun kívül ki lesz még főszereplő. Mert akikre azt hittem, azok loccsantak is már a pilotban. Plusz tetszett, hogy fordított a felálláson, és egy alapvetően negatív célokra (értsd ölésre) használható képességből megpróbál a főszereplőnk jót tenni.
Az alapsztori egyszerű. Marie felfedezi, hogy szuperereje van, beadta a jelentkezését a szuperhős-egyetemre, hogy egy város biztonságáért feleljen, és sikerül a felvétele. Ezután pedig magát az intézményt láthatjuk, és a belső hierarchiát.
Egyébként maguk a karakterek nem annyira kötöttek le. Nyilván megvan Marie drámája, ami amúgy teljesen hihető, és átérezhető, hogy valaki véletlenül a szüleit öli meg a képessége felfedezésekor. Illetve Emma Meyer, alias Little Cricket (Kis Tücsök) az emberek által látott személyisége is szomorú volt. Ezen kívül természetesen Golden Boy (Aranyifjú), vagyis Luke vívódása vitte számomra az epizódot. Adott az egyetem legjobb diákja, aki csatlakozhatna a Hetekhez, de a szíve mélyén mégsem akar.
A kezdést 7,5/10-re értékelném. Ha nem vesszük a fél pontszámot (amiket ugye nem szeretek), akkor inkább a 7-es felé tendál, mert bár tényleg kellőképpen kreatív, véres, és mocskos volt (arra a közelire nem voltam kíváncsi, amin Little Cricket kapaszkodott), azért még sokat kell tennie, hogy függője legyek, és a legjobbak között emlegessem. Ez egy szolid, jó kezdés volt, így kell egy spin-offot kezdeni. De lássuk, hogy ebből az alapanyagból mit tudnak kihozni!
Érdekesség, hogy két sorozatnál történt meg az eddig velem, hogy magyar szinkronról átváltottam az eredetire. Az első a The Boys volt, a második pedig ez, a Gen V. Egyszerűen nem értem, hogy mik ezek az orbitális félrecastingok. Értem, hogy túl sok a karakter, de sokszor olyan, mintha full amatőröket hívtak volna be, és ez nagyon kidob az élményből. (A Boys szinkronja egyébként nem rossz, de StarLight hangja miatt képtelen vagyok magyarul nézni.)
Egy ideje már nagyon vágyom egy jó összeesküvős akció-thrillerre. Próbálkozások ugyan voltak, de valamin mindig elcsúszott a dolog, és csak leerőltetni tudtam, és azt hazudni, hogy nem volt rossz. Azonban a Netflixes The Night Agent már az első kedvcsinálóval megvett, ami rendkívül minimalista volt, de mégis egyben felizgatta a fantáziám, hogy mi lesz ez a sorozat. A sorozat Matthew Quirk regénye alapján készült, amiből szándékosan nem olvastam semmit, és tudomásom szerint nem jelent meg magyarul.
Annyit mutattak kiírva, hogy van egy telefon a Fehér Ház alagsorában, ami soha nem csörög. Persze az előzetesben megszólal. Látványos vágóképek, és ennyi. Végre egy előzetes, ami mértéktartó tudott lenni, és nem lőtt el mindent. Ezek után persze, hogy vártam, hogy mi lesz belőle, pláne, hogy egy karakteres főszereplőt is tudtak találni Gabriel Basso személyében. Elsőre nem gondolná róla az ember, hogy ő a tipikus akcióhős, de az a néhány kép, amit láttam a sorozatból, meggyőzött, hogy nagyon jó lesz a szerepre. A tovább mögött spoileresen leírom, hogy az 1.rész mennyit sikerült megugrani abból, amit elvártam tőle.
Mostanában pilot bepróbálós hangulatomban vagyok, és ennek eredménye, hogy nulla előtudással elindítottam az Elvis, a titkos ügynököt a Netflixen, miért ne alapon. 30 perc egy epizód, animációs, az Archer készítőitől. Az alapötlet, miszerint Elvis Presley valójában a kormány egy titkos kém programjának egyik ügynöke, akkora blődségnek hangzott, hogy ebből csak jól jöhet ki egy sorozat, ha jók az írók. Nos, többé-kevésbé sikerült nekik. A vérrel és a káromkodással nem spóroltak, de nem is kell igazából többet tudni, mert minden aköré épül, hogy Elvis egy kém, és felkerült valakinek a halállistájára.
Rögtön azzal kezdeném, hogy az animáció valami agyeldobósan gyönyörű. A legtöbben a Pókverzum film képregényes látványvilágáért vannak oda, de ha nekem azt mondják, hogy képregényes egy animáció kinézete, akkor egyből ez jut eszembe. Tényleg mintha egy megelevendett képregényt néznék. A színek, a formák, a játék a képkockákkal, az akciójeleneteknél a süvítő háttér. A szememnek nagyon jól esett.
És körülbelül ennyi is a pozitívum. Hogy miért titkosügynök Elvis, arról nem sokat tudtunk meg. A haverja Bobby is csak felületesen lett bemutatva. Itt van, vannak ketyeréi, amivel ellátja Elvist, és ennyi. A csimpánz haver pedig szállítja az őrült drogos pillanatokat. Aztán megjelent CeCe, a badass kémnő, akiről azt hisszük, hogy a jó oldalon áll, aztán elbizonytalanítják a nézőt.
Az biztos, hogy jobban is fel lehetett volna építeni ezt a 30 percet. Bár tény, hogy ha a 70-es évekre fognak reflektálni ilyen véres, és agyament módon, az sokkal jobban bejön, mintha egy élőszereplős sorozatra rádobtak volna egy filtert, hogy sárgás és kopottas legyen a színvilág.
Érdekesség, hogy az egyik készítő Priscilla Presley, Elvis felesége. Nagyon menőnek tartom, hogy rábólintott erre a projektre, mert nem biztos, hogy minden özvegy képes lenne rá. Nyilván van az a pénz, de itt szerintem más dolgok is meggyőzték.
Elvisnek egyébként nem kisebb sztár, mint Matthew McConaughey adja a hangját, de a szárnysegédjei is olyan ismert színészek hangján szólalnak meg, mint Kaitlin Olson (Felhőtlen Philadelphia, Mick kell a gyereknek), vagy Johnny Knoxville (Jackass), és a titokzatos, sötétbe burkolózó tábornok Don Cheadle (Vasember, House of Lies, Black Monday).
A magyar szinkronról pedig annyit, hogy Ember Márk lett Elvis hangja, ami magához a rajzolt animációhoz illik, de számomra tök jellegtelenné és rideggé tette a karaktert. Patkós Mártont viszont élvezet hallgatni Bobbyként. Nagyon különleges a hangja, remélem sokat halljuk még. Gáspár Kata lett CeCe, aki jól hozza a flegma kém karaktert, de ide igazából több opció is szóba jöhetett volna, nem lett volna szerintem érdemi különbség. És végül Lengyel Tamás, mint a Tábornok. Ő jó abban, hogy promótáljon valamit, meg szöveget felolvasson, de nekem nem tud elég érzelmet átadni a hangjával. Olyan volt őt hallgatni, mintha csak felolvasná a szöveget. Az orgánuma jó, és kiabálni is jól tud. De a finom érzelemváltozásokat nem tudja megcsinálni. Ezért sajnálom, hogy ő lett Daredevil végleges hangja az MCU-ban.
Összefoglalva nem értem, hogy a Trakton miért húzták le ennyire a sorozatot a pontosztók, mert korántsem egy bűn rossz, nézhetetlen animáció, csak hiányzik belőle az a valami plusz, ami kiemeli az átlagból. Agykikapcsolós szórakozásnak nekem megteszi, ráadásul a látvány elviszi a hátán. A 70-es éveket pedig nem szeretem, de az itt ábrázolt hangulatot be tudom fogadni simán. Szerintem végignézem az évadot, mert úgyis könnyebben veszem rá magam a fél órás epizódokra mind vacsora, mind pedig elalvás mellé. Az Archert 1 évadnál nem tudtam tovább nézni, de ez más hangvételű. Jobban simul az én ízlésvilágomhoz.
Az elmúlt hetekben jóformán nincs olyan ember, aki ne futott volna bele, hogy érkezik ez a sorozat. Sokaknak nem kell bemutatni, hogy egy PlayStation játék adaptációjáról szól, szóval a sztori ismert, és látva a pilotot, hűen ragaszkodnak is ahhoz a történetvezetéshez. Én nem játszottam a játékkal, de kétszer is végignéztem a végigjátszást, és engem is lenyűgözött. A világ ahogy fel van építve, a karakterek közti dinamika, és az erős atmoszféra. Ezekből egyelőre úgy tűnik, hogy mindet sikerült átültetni.
Az első durván fél óra felvezetés volt, amiket én nem szeretek, mert elveszik az időt az eseményektől. De itt egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az első pár percet nem nagyon emelte ki senki, pedig az interjú is húsba vágóan realisztikus és aktuális volt, főleg az utóbbi pár év Covid eseményei miatt. És a gombák tényleg valódi fenyegetések, amiket az emberiség nem vesz komolyan. Utána pedig a feszültség, amit szép lassan felépített, remek volt. Amikor pedig beindultak az események, az jó értelemben idegtépő volt. Sikerült ez alatt a pár perc alatt úgy megkedveltetni velem Saraht, hogy az elvesztése igenis üssön.
Egyébként ezt tervezték az első résznek, de az HBO úgy gondolta, hogy nem szabad egy ilyen jelenettel elengedni a nézőt, ezért ugrottunk az időben. Bevallom, hiába láttam a végigjátszást, nekem nem volt tiszta, hogy a Fedra és a Tűzbogarak közül melyik oldal a jó, és hogy Joelék éppen melyikben vannak, és miért. Az is jó kérdés lehet, hogy aki a játék előismerete nélkül nézte ezt az epizódot, annak vajon mennyire állt össze a történet? Mert én már tudom, hogy mi miért történt, de az új nézőnek nem biztos.
De a legfontosabbak, a karakterek. Pedro Pascal, mint Joel telitalálat. Amikor először olvastam róla, bevallom úgy éreztem, hogy túl sokat fogom látni a képernyőn, és nem is igazán illik rá a szerep. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! Az első pillanattól kezdve látom benne Joelt. Ráadásul a szinkronban Varga Gábor adja a hangját (ahogy a Mandalóriban is), ami még kedvelhetőbbé tette. Egyébként Rátóti Zoltán is jó választás lett volna, de akkor kicsit ridegebb lett volna a személyisége. Szívesen megkérdezném a szinkronrendezőt, hogy mi alapján hozta meg az amúgy jó döntést.
Tommy és Sarah kapcsán felmerültek az interneten etnikummal kapcsolatos problémák. Bevallom, én is furcsálltam a döntést, de mindkettő tökéletes casting volt. Egyáltalán nem zavart semmi ilyesmi, nagyszerűen hozták a karaktert, és Sarah is imádni való volt, sokkal kedvelhetőbb, mint Ellie. A mimikája is pontosan olyan volt, mint a játékban. Kár, hogy nem ő lett a főszereplő.
Ha már Ellie. Tudtam, hogy bajaim lesznek vele, és egyelőre nem is sikerült az előítéleteimet eloszlatnia. Igaz, nem sok játékidőt kapott, és nem volt alkalma bemutatni, hogy miért lett ő a megfelelő a szerepre, de bízom benne, hogy a következő részekben többet fognak karakterizálni, és látunk tőle kiemelkedő színészi játékokat, mert néhány mozdulatában már ott volt a játékból megismert lány. Az a durva, hogy ha más lenne a neve, de ugyanazt a karaktert játszaná, akkor semmi bajom nem lenne. Szóval tudom, hogy bennem van a hiba.
Márpedig egyelőre az adaptáció tökéletes. Két módon lehet feldolgozni egy játékot, és eddig mindig a rosszabbikat választották a stúdiók, mégpedig azt, hogy teljesen a maguk ízlésére szabták a történetet, csak az alapokat, vagy csak a karaktereket hagyták meg. Itt viszont egy az egyben megcsináltak mindent, és még néhány kamerabeállítás is a játékot idézte meg. Lehet, hogy így sokkal kiszámíthatóbb a történet, de mégis mosolyog az ember, ha olyat lát viszont a képernyőn, színészek által életre keltve, amit egy kreált világban már végigélt. Az pedig, hogy megtartották a főcímzenét, csillagos ötös. Nem is lehetett ezt máshogy csinálni.
Ilyen gyorsan még nem telt el 1 óra 20 perc, ezért hálás vagyok, és ritkán történik ilyen. 8,5/10 a kezdés, ami már-már 9, de szeretném még feljebb tornászni, és úgy érzem, hogy még fogom is, mert ez még csak a kezdet.
“Egy csak rossz útra térít. Kettő megoszt. De a három egyensúlyt alkot.”
A Gyűrűk Ura gyermekkorom legmeghatározóbb fantasy trilógiája volt. És akárhányszor újranézem, nem tud veszíteni ebből a státuszából. Néhány effekt kivételével még mindig elképesztően jól néz ki, köszönhetően annak, hogy amit tudtak, elkészítettek, és kevés CGI-t használtak. Ellentétben a Hobbit trilógiával, ami rettenetesen műnek érződött, és csak egyszer láttam őket, moziban pedig ráadásul csak az első részt.
Ezek után nem csoda, hogy kétkedve álltam a Hatalom Gyűrűi sorozathoz, amit ugyan vártam, lévén a legdrágább sorozat, amit a Prime Video eddig készített, de nem voltam lelkes. Féltem, hogy a mai trendeknek megfelelően a Hobbitban látott látványt viszik tovább, amivel elveszítettek volna, hiába jó a forgatókönyv. Szerencsére nem így történt. Tökéletesen illeszkedett a Gyűrűk Ura látványvilágába, a karakterek működtek, a zene ennél jobb nem is lehetett volna.
A tovább mögött már spoileres leszek, de főleg a karakterekről fogok írni, mert ő köréjük épült a történet. Előre jelzem, hogy egyik könyvet sem olvastam, még a Gyűrűk Urát sem. Tudom, szégyellem is magam emiatt.
Több próbálkozás után végre eljutott a Supernatural franchise addig, hogy elkészüljön az első spin-off, ami Dean és Sam szüleiről, vagyis John Winchesterről és Mary Campbellről szól. A történet a megismerkedésükkel kezdődik, 1972-ben, amivel kapcsolatban elég szkeptikus voltam, mert ezt az időszakot még annyira sem kedvelem, mint a 80-as éveket (90-es években születtem). De egyelőre a trapéznadrágokon kívül nem nagyon utal rá semmi.
De nem csak emiatt voltak aggályaim. A két főszereplő nem tűnt túl szimpatikusnak a promóciós anyagokon, de szerencsére nem így lett. A John Winchestert játszó Drake Rodger tökéletes választás volt a szerepre. Kiköpött fiatal Jared Padalecki, és stílusra is jól hozza a Winchester tesókat. Az elsődleges ok, amiért végignéztem, az az ő személye volt. A Mary Campellt alakító Meg Donnellyvel más a helyzet. Őróla nem tudom elhinni, hogy az az ember lesz, akit megismertünk a sorozatban (többször is). Sokkal tüzesebb, mint a 4.évados Mary, akihez én viszonyítok. (Ott volt az, amikor Dean visszament az időben, és megismerte a szüleit fiatalon.)
Egy közepes, inkább unalmas pilotra számítottam, de kellemesen csalódtam. A Man of Letters behozása egy izgalmas szálat indíthat el. Külön is elbírt volna egy sorozatot, de így, hogy belevették ebbe, talán jobban járunk. Habár nem emlékszem, hogy Dean vagy Sam tudta volna, hogy a szüleik tudtak a Man of Lettersről. Utána kellen néznem, hogy illeszkedik-e az eredeti sorozatba, de inkább nem teszem, mert elrontom az élményt.
A két sidekick karakter egyelőre működik, a zene, a betűtípus, és Dean narrálása pedig még hozzátett az összképhez. A legnagyobb negatívum a pilottal kapcsolatban az az erőviszonyok. Anno a Supernatural elején egy komplett évadot rászántak, hogy elbánjanak egy démonnal, most pedig kiütik, és simán kiűzik a testből. Tudom, hogy kicsit gyengítettek rajtuk a sorozat későbbi évadaiban, de reméltem, hogy ismét a démonok lesznek a legnagyobb fenyegetések. Ezt a végén az Akrida nevű lénnyel, főleg annak céljával el is törölték.
Mindenképpen maradok, kíváncsi vagyok, hogy milyen irányba megy el a sorozat. Ha ugyanúgy jönnek majd a monster of the week részek, amik apránként hozzátesznek az átíveléshez, akkor jóban leszünk. 7/10-et adok a pilotra.
Biztos vagyok benne, hogy ennek a sorozatnak az egyik Mr.Bean epizód egyik jelenete adta az alapot. Konkrétan a piknikes rész, és azon belül is, amikor egy légy állandóan rászállt az édességére. Ezt kibővítették, belehelyezték egy nagyobb, mondjuk komplexebb történetbe, és kész is lett a Férfi a Méh ellen.
Trevor, akit Rowan Atkinson alakít -de nyugodtan mondhatnánk Mr.Beannek is, hiszen ugyanazt a karaktert hozza-, egy gazdag házaspár villájára fog vigyázni addig, amíg ők nyaralnak. Rögtön az 1.részben már felsorolják, hogy mi mindenre kell vigyáznia, amiből persze már sejthetjük, hogy ezeket fogja tönkretenni, összetörni, felgyújtani a nagyobb jó érdekében, hogy elpusztítsa a házba betévedt méhet (ami valójában egy dongó).
Az ő kettejük játszmájára épül a sorozat, és bravúros, hogy a méhnek is sikerült személyiséget építeni, ami egy meg nem szólaló állat esetében szép teljesítmény. Mondjuk néhány jelenetnél inkább Tom és Jerry érzésem volt. De Mr.Beannel és Tom és Jerrykkel példálózok? Hát nem csoda, hogy bejött a sorozat. De nem csak ezért.
A 9 rész 10 percekre lett szétszabdalva, ami nagyon jó ötlet volt. Szívesebben néztem végig így, mintha egy másfél órás filmet kellett volna letudnom. A 10 perc viszont gyorsan eltelt, pörgött, és jól volt felépítve. Ezt a formátumot még tovább folytathatná a Netflix.
Bármennyire le akarná vetkőzni a régi szerepét, Rowan Atkinson akkor is Mr.Bean marad, de ez így van jól. És igenis még mindig vicces tud lenni, még ha sokszor fájt a butasága a karakterének, de ez kellett a történethez. A végén lévő csavar pedig kicsit fura volt, de jól megmagyarázott mindent, és feloldozta a történteket. Egy kellemes 7/10-re értékelem, és ajánlom azoknak, akik szerették őt, és nagyon gyorsan lehet darálni.
negyedikfalblog.wordpress.com 