Könyvkritika: 24 Deadline – Élj egy új napért

Aki ismer, vagy régóta olvassa a blogot, az tudja, hogy a hardcore 24 fan vagyok, ez a sorozat tett engem sorozatfüggővé, ez a kedvenc sorozatom. Minden évadot többször láttam, viszont van egy nagy hiányosságom, hogy a 24 világában játszódó könyveket nem olvastam. (Ellenben megvannak.) Tudtam, hogy a könyvek nem érik el a sorozat színvonalát, de a 24: Deadline még azt a minimális elvárásomat is alulmúlta. De azért akadtak benne jó dolgok is.

Kezdjük ott, hogy a 24 alaptézise, hogy van Jack Bauer (vagy nincs, lásd 24 Legacy). Van egy terrorfenyegetettség, és egy politikai szál. Jobb esetben CTU is. No meg valós idő, ketyegő óra, és természetesen 24 óra eseményeit meséli el (akár 12 résben is)! Ebben a könyvben ezek közül semmi nincs!

A történet elvileg pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a 8.évad befejeződött. Jack Bauert mindenki üldözi, de kapott 24 órát, hogy eltűnjön az országból. Az író nyilvánvalóan látta az összes évadot, és tisztában volt az eseményekkel, mégis úgy éreztem, hogy nincs meg a 24 hangulat.

Többek között ez amiatt is lehetett, mert hiába állt 24 fejezetből a könyv, ez nem 24 órát ölelt fel, pláne nem 1 fejezet 1 óra felosztásban. Sőt, azt se tudtuk, hogy mennyi az idő, mikor kezdődött a történet, hol járunk éppen. Néha egy-egy elejtett szóból (naplemente, éjszakai sötétség, csillagok) tudhattuk meg, hogy milyen napszakban járunk, de az is fájt, hogy hiába írta le az író, hogy az egyik karakter ránézett az órára, nem írta le, hogy mennyi az idő.

Jack Bauer karakterét nem mindig sikerült eltalálni. Sőt, szerintem a könyv nagy részében egy Jackhez nagyon hasonló szereplőt kaptunk, de mégsem volt meg karaktere. A szava járása sem illett rá (Jack sosem mondott olyat a sorozatban, hogy szevasz). Oké, ebben a könyvben evett, ivott, aludt(!), de nem is ez volt vele a bajom.

Hanem a motivációja. Ez nem spoiler, de ha úgy érzitek, hogy ennyit sem akartok tudni, akkor ugorjatok a következő bekezdésre. Jack, ahelyett, hogy minél előbb lelépne Amerikából, inkább meg egyszer utoljára szeretné látni a lányát, hogy elmondhassa neki, hogy szereti. Egyrészt a sorozatban ez volt kifejezetten az utolsó kívánsága Chloetól, hogy vigyázzon a családjára, mert velük fogják sakkban tartani. Erre rögtön hozzájuk akar rohanni, akiket nyilvánvalóan megfigyelnek. A családja pedig Los Angelesben van, úgyhogy a keleti partról el kell jutnia a nyugati partra.

A történet elvileg azt meséli el, hogy Jack miként jut ki az országból, de ez 4 fejezetig tart, amíg kijut New Yorkból, utána egy teljesen random, a nagy egészhez hozzá nem adó történetet kapunk, ahol másodmagával egy motors bandával kerül összetűzésbe. Ez egészen a 19.fejezetig tart, ahol ezt a szálat elvarrja az író, és újra az üldözésé lesz a főszerep.

Ráadásul több régi karaktert is visszahoz a történet, akik közül van, akit halottnak hittünk. Pont ő az, aki a legnagyobb szerepet kapja, és mégis, nem vitte előre a történetet, cserébe méltatlanul lett lezárva az ő szála. Az ilyenért kár volt visszahozni.

3/5 csillagot adtam rá, mert ha elvonatkoztatunk attól, hogy ez egy 24 könyv, és hogy azt kellett volna elmesélnie, hogy Jack Bauer hogyan szökik meg Amerikából a következő 24 órában, akkor jó sztori volt. De nem vonatkoztathatok el, mert ezzel reklámozta magát a könyv. Szerencsére az utolsó nagyjából 5 fejezete megint jó, és fordulatos, de ez nem mentette meg a könyvet a csalódásomtól.

A következő részt már más író írta, és belelapozva örömmel láttam, hogy minden fejezet egy órát mesél el, és ebből kifolyólag a történet 24 óra alatt játszódik, szóval ez már bizakodásra ad okot. De nem fogok sietni, hogy elolvassam, az is biztos.

Könyvajánló: Frei Tamás – Puccs Moszkvában

Avagy Putyin végnapjai – André Calvi visszatér. Fú ez a cím…

Frei Tamás visszatért, és erre megint 4 évet kellett várni, a megszokottnak nevezhető 2 éves ciklus után. Ugyan most is érkezett volna 2022-ben egy új regénye a Peking szindróma, de azt elnapolta, mert nem érezte úgy, hogy aktuális lenne. Ennek ellenére valószínűleg idén, vagy jövőre mégis megjelenik. De erről majd a bejegyzés végén. Csak hogy maga az értékelő is úgy csapongjon időben, mint ahogy az író történetei.

Mindenféle szarkazmust félretéve, kétség kívül nekem ez lett Frei Tamás kedvenc regénye. Pedig amikor megtudtam, hogy ismét a semmiből, előjel nélkül érkezik egy új könyve, amit ráadásul nagyjából 5 hónap alatt írt meg, biztos voltam benne, hogy összecsapottnak fog érződni. Holott adta magát az orosz-ukrán háború, hogy feldolgozza, lévén André Calvi pontosan beleillik a mostani oroszok elleni utálat világképébe.

A címmel nagyon nem vagyok kibékülve. Mintha Frei Tamás túlságosan biztosra akart volna menni, és már a címben címszavakkal ugyan, de el akarta mondani, hogy miről szól a könyve. Puccs Moszkvában. Oké, sejtjük, hogy ez mire utalhat. Putyin végnapjai. Oké, még ezt is elfogadom, így legalább pontosítva lett, hogy nem a Prigozsin-féle lázadásról ír. André Calvi visszatér. Na ezt miért kellett? Egyrészt ő sokkal inkább volt itt mellékszereplő, másrészt a fülszövegbe is beleírhatta volna.

Szerencsére magának a regénynek a minőssége felülmúlta az elvárásaimat. Faltam az oldalakat, nagyon rég volt ilyen olvasási flow élményem. A cselekmény fő szála körülbelül 24 óra alatt játszódik le, ez nálam külön plusz pont. Az akció nagyon olvasmányos, és főleg látványos volt, mintha egy filmet néztem volna. Bár gyakorlatilag két fő akciójelenetből állt, és mindkettő egy repülőhöz köthető, ez csak utólag tűnt fel, és nem volt zavaró.

Ráadásul mivel a regény írása közben történt meg a Prigozsin-féle puccs-kísérlet, ezért azt is bele tudta írni több helyre, amitől még aktuálisabbnak érződik a regény.

Jó döntés volt André Calvit visszahozni, egy ilyen történethez ő kell. Ráadásul be sem kellett nagyon mutatni a karakterét, amivel szintén idő ment volna el. Egyébként érdekes, hogy mégsem ő, hanem nem meglepő módon Putyin volt a főszereplő.

Féltettem Freit, hogy úgy döntött, hogy a fikciót valódi szereplőkkel keveri, pláne a világ leghatalmasabb embereit helyezve középpontba. De ez is csak javára vált a történetnek, mert Putyin, Biden, Macron, mind-mind azonnal megjelentek előttem, nem kellett hosszú oldalakat azzal töltenie, hogy felépítse ezeket a karaktereket. Ellenben sikerült árnyalnia, kicsit megismertetni a gondolkodásmódjukat, és a döntéseik miértjét. Főleg Putyin esetében volt ez érdekes, hiszen megtudhattuk, hogy végül miért is döntött úgy, hogy mégis megindítja a támadást Ukrajna ellen.

Pörgős volt, fordulatos volt, olvastatta magát. Szerintem Frei sokat tanult az előző könyvei hibáiból, mert amiket azoknál felróttam (túl sok infó adagolás, időben és térben össze-vissza ugrálás) mind kijavította. Pont jó üteműek voltak a fejezetek, mikor kezdett volna lankadni a figyelmem, akkor jött egy mini-cliffhanger, és váltottuk is a nézőpontot, vagy az idősíkot.

Ez azt eredményezte nálam, hogy egy olvasáskor 40-70 oldalakat olvastam el, ami nagyon nagy teljesítmény. Mármint az írótól, hogy így fenn tudta tartani a figyelmem, és azt éreztem, hogy na még egy fejezetet. Frei már a korábbi könyveiben is erre törekedett, de azt hiszem itt sikerült neki a legjobban.

Valamint az érzelmi szál. Nem, nem szerelmi gondolok, hanem arra, minden spoiler nélkül, hogy az olvasónak az egyik fejezetben felemelő érzést ad, aztán rögtön a következőben úgy a földbe vágja, hogy utána még aludnom is nehéz volt. (Aki olvasta, annak csak annyit írok, hogy Odessza, és tudja mire gondolok.) Ezen kívül más ponton nem lehetett érzelmileg kapcsolódni a könyvhöz, ami negatívum lehet, de én ezt nem róvom fel hibának.

De hogy ne csak dicsérjem a könyvet, íme ami zavart. A könyv szerkesztője hanyag munkát végzett. Ha meglenne digitális formában, rákeresnék, hogy hányszor hangzik el a “mármint” szó. Folyamatosan magát kell kijavítania a pontatlan fogalmazás miatt. Ez a korábbi könyveiben is hiba volt, de itt is megmaradt. Illetve sokszor túlírta magát: „…a máltai útlevél valahogy mégiscsak megnyugtatta. Hogy neki van olyanja. Így aztán nála is volt mindig. Mármint az útlevél.”

Illetve az utolsó fejezet, ami nyilvánvalóan azért került bele a könyvbe így, ebben a formában, mert Frei már a következő regényét készíti elő, ami most már úgy tűnik tényleg a Peking szindróma lesz. Vélhetően annak is André lesz a főszereplője, aki már-már Jack Bauer-i magasságokban jár üldözés tekintetében. (Ugyebár az Agrárbárókban már egyszer át kellett alakítania az arcát, hogy el tudjon tűnni.)

Amit még nem értek, az a könyv borítójának hátoldala. Egy fél alakos Frei Tamás portré van rajta, és semmi más. Se leírás, se semmi más szöveg. De még egy vonalkód sem. Nagyon bizarr látvány, ahogy ott bámul rám. Pedig maga a kiadás igencsak minőségi. Jó a méret, kényelmes fogni, pont elég kemény a borítás, a lapok minősége és színe szép, a betűtípus is szemnek kellemes, ahogy a tördelés is.

Összességében tehát nekem bejött a könyv, ez köszönhető lehet Freinek is, de talán annak is, hogy én is sokkal érettebb lettem az évek során, plusz már tudom, hogy milyen stílusra kell számítsak az írótól, így nem okozott nagy meglepetést. Visszatért a lelkesedésem Frei Tamás regényei iránt, úgyhogy várom a következőt, aminél szintén ott leszek, és remélhetőleg nem kell újabb 4 évet várni rá.

Megjelent: Frei Tamás – Puccs Moszkvában

Avagy André Calvi visszatért! Új kiadó, régi író. Frei Tamás immáron hatodik könyve jelent meg. Korábban az Ulpius háznál kezdte a kiadásokat, aztán jött az Alexandra, és most a Libri kiadó. Érdekes választás, mert mind tudjuk, hogy a kiadó által kik állnak, és mégis egy ilyen provokatív címmel, kényes témával hozakodott elő.

A könyvről természetesen lesz írás a blogon, de a terjedelmét tekintve (568 oldal) már valószínűleg csak 2024-ben fogok a végére érni.

A tovább mögött megnézhető az új könyvével kapcsolatban egy remek beszélgetés, amit a Friderikusz Podcastben folytatott le, valamint egy korábbi beszélgetésük is, még 2021-ből, és a Telex is készített vele egy fontos interjút, ami szintén meghallgatható.

Archibald Lox: Az Elveszett Hercegnő – Könyvkritika

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy Darren Shan az egyik, vagy ha nem a kedvenc íróm. Szinte egész életemen keresztül végigkísértek a könyvei, és mindig le tudtak kötni. Eleinte még az egyik nagyobb bevásárló központ könyves részlegén olvasgattam a regényeit, még a tizenéves korom elején. Aztán ahogy én is érettebb lettem, úgy írt ő is véresebb, félelmetesebb, nyomasztóbb történeteket. De mindig képes volt elvinni egy olyan világba, ami magával ragadott, és beszippantott. A vele való személyes találkozás pedig maradandó pozitív élmény volt.

Pont emiatt nagyon vártam az idén megjelenő Archibald Lox könyvet, amit előrendeltem, és limitált kiadással rendelkezem belőle. Egyrészt, mert tényleg szeretem Darren könyveit, másrészt a Zom-B sorozat bukásának megismétlődését akartam elkerültetni azzal, hogy pénzt fektettem az új könyvkiadó vállalkozásába, hogy újra életet lehel a hazai DS rajongókba.

A hosszú körítést követően a lényeg, hogy sajnos nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket ez a könyv. Sőt, mondhatni majdnem minden fronton elvérzett. Nagyon szerettem volna, ha jól sikerül, de sajnos ez lett a legkevésbé kedvelt regényem tőle. Gyorsan újraolvastam az első három vámpír könyvet, miközben az Archibalddal küszködtem, hogy rájöjjek, hogy bennem van-e a hiba, és túl idős lettem-e ezekhez a könyvekhez, de nem. Azokat még mindig imádom. A Rémségek Cirkuszát konkrétan 3 nap alatt felfaltam. (Ha befejezem annak a 12 kötetnek az újraolvasását, arról is jelentkezek egy ennél sokkal pozitívabb élménybeszámolóval.) Ezek után még fájóbb volt a kontraszt, amit ez a könyv okozott. Ez a fájdalmasan őszinte személyes véleményem lesz a könyvvel való csalódottságommal kapcsolatban, de muszáj leírnom, hiába írnak róla csak jókat.

Könyvajánló: Christian Cantrell – Hatáseffektus

A kapcsolatom ezzel a könyvvel mesébe illő, és mindig ilyenre vágyakoztam. Facebookon jelentkeztem egy nyereményjátékra, ahol a nyertesek egy helyi könyvvásáron még a megnyitás előtt bemehettek, és válogathattak a leértékelt kínálatból. Nem is foglalkoztam vele, mert sosem nyerek az ilyesmin. De ezúttal engem sorsoltak ki. Adtam neki egy esélyt, elmentem, és csupán borító és leírás alapján választottam ezt a könyvet, mert egy talán nekem való érdekes kriminek tűnt. Aztán azon kaptam magam, hogy az ominózus 100.oldal után is tart a könyv, élvezem, és ez lett az idei év eddigi legnagyobb pozitív meglepetése!

A hosszas felvezető után egy kicsit magáról a történetről. Az első pár fejezet után jöttem rá, hogy ez egy futurisztikus jövőben játszódik, mivel olyan események is megtörténtek, amik nálunk nem, és a technológia még a realitás talaján maradva, de túlszárnyalja a jelenlegi lehetőségeket.

Az okoseszközök birodalmában, ahol mindenkiről mindent tudni, és ellenőrizhető, még mindig történnek bűncselekmények, ráadásul olyan, ami globális méreteket ölt. Egy bérgyilkos látszólag minden mintát nélkülözve gyilkol embereket a világ különböző pontjain. Egy közös van az áldozatokban. Haláluk után mindenkinek a testén megjelenik egy számsor, ami látszólag semmihez nem köthető.

A CIA felkéri az egyik legjobb elemzőjét, Quinn Mitchellt, egy középkorú, mindenben teljesen átlagos nőt, hogy próbálja meg megtalálni ezt az embert. Neki is megvannak a démonjai a múltból, ami beárnyékolja az életét, de ez ad motivációt a munkához. Látszik, hogy nem terepügynök, hanem egy esendő karakter, amit jól érzékeltet az író, és nem csinál belőle egy kemény akcióhős badass csajt.

Több oka is van, hogy ennyire pozitívan értékelem ezt a könyvet. Az első, hogy a történet egy pillanatra sem áll meg. Két fő szál van, az egyik Quinné, a másik a bérgyilkosé. És amikor az egyiken lassabb a történet, akkor a másik akciódúsabb, érdekesebb. És mivel felváltva vannak a fejezetek, így jól tartja a ritmust végig.

Ráadásul a fejezetek rövidek, a mai trendeknek megfelelően, így gyorsan lehet vele haladni, ha az embernek nincs sok ideje olvasni. Három részre van osztva a történet, ezáltal olyan érzést kelt az olvasóban, hogy bármikor szünetet tarthat két rész között. De miért tenné, amikor ilyen izgalmas! A nyelvezet is jó, olyan, mintha hozzám beszélne, nincsenek nyakatekert mondatok, felesleges körmondatok, könnyen szalad az ember szeme a sorokon.

És ez annak is köszönhető, hogy a tördelése pont olyan, amit szeretek. A lapszín, a betűtípus, méret, margók, borító. Leginkább Frei Tamás könyveihez tudnám hasonlítani, amik szintén jók, annak ellenére, hogy 4-500 oldalasak. Nem rémített meg a 480 oldalas mennyiség.

Végül pedig azért is tetszett, mert tudott valami újat adni úgy, hogy a klasszikus módon volt felépítve a történet. De a klasszikuson belül is azt a verziót választotta az író, ahol mindkét főszereplő a történet mindhárom szakaszában aktívan cselekszik, halad előre, de pont olyan ütemben, hogy váltják egymást az izgalmas részek. Szerencsére nem azt választotta, hogy lassan építkezik az elejétől kezdve, hogy aztán a végén elérjük a katarzist. Bár én azt a történetmesélési módot is megszerettem, de a formula, amit itt olvastam, a kedvencem.

Emellett pedig a közeli jövőben játszódik, így a technológia már modernebb, a mesterséges intelligencia okosabb, fejlettebb, de mégis az egész kézzel foghatóbb, és hihető, mert nem vagyunk annyival előrébb a jövőben.

Ezen kívül ez a könyv elérte nálam, hogy olvasás közben egy fejezet végi cliffhangeren felkiáltottam, úgy megvezetett az író. Ilyenre nem is emlékszem, hogy mikor volt példa. Ráadásul azt a sokkoló pillanatot (a telefonhívás megszakítására gondolok) még tovább tudta csavarni, és tökéletesen belehelyezte, valamint aktualizálta ebbe a futurisztikus jövőbe.

Szóval a Hatáseffektus nálam telitalálat lett. Érdemes bepróbálni mindazoknak, akik szeretik a nyomozást, krimit, globális történeteket, és mernek nyitottak lenni egy új, futurisztikusabb világra. Látványos, érdekes, pörgős. A technothriller mivolta miatt nem biztos, hogy mindenkinél be fog találni, de a többi rész szerintem hozza azt, ami miatt szerethető ez a zsáner.

Állítólag a Disney szerződést kötött az íróval, és sorozat készül belőle, de erről semmilyen hivatalos információt nem találtam.

Archie hamarosan megérkezik

Napokon belül megkezdődik a kaland, és megérkeznek az első példányok azoknak, akik tavaly megrendelték az új Darren Shan regényt, az Archibald Lox – Az Elveszett Hercegnőt. A hivatalos megjelenés majd jövő héten hétfőn, vagyis május 15-én lesz. A Bookalholic kiadó pedig egy rendezvény keretein belül tart könyvbemutató, ahol maga Darren is meg fog jelenni, még ha nem is személyesen.

Aki esetleg nem tudná, hogy miről szól, annak itt a fülszöveg:

“Mikor egy ifjú lakatmester véletlenül belebotlik egy fura grimaszokat vágó lányba London közepén, váratlanul feltárul előtte egy párhuzamos univerzum, mely bizarr világok végeláthatatlan sorát egyesíti magában.

Archie úgy dönt, fejest ugrik az ismeretlenbe – a holtak leheletétől kísértett birodalmak, sötét titkokban fuldokló szférák és ördögi lényektől hemzsegő zónák közti utazás során pedig új szövetségesekre is szert tesz. Segítségükkel apránként felfedezheti valódi önmagát, de a kételyekkel és felismerésekkel teli úton még meg kell küzdenie hidegvérű gyilkosok, vérengző pokolkutyák vagy épp gonosz császárnők fenyegetésével is.

Ahogy képességei kibontakoznak, egyre inkább részévé válik barátai veszedelmes küldetésének. Mikor már azt hiszi, végleg végzett az abszurd multiverzummal, Archie újra szövetségese, Inez oldalán találja magát egy minden korábbinál sötétebb kalandban; a birodalmat a zsarnokság erői fojtogatják, és egyedül az ifjú lakatmesteren múlik, hogy a siker vagy a kudarc kulcsát forgatja-e el a megoldás zárjában. A legnagyobb kihívás csak ekkor következik…”

Amint pedig végeztem a könyvvel, természetesen lesz róla írás a blogon!

A tovább mögött a rendezvény programterve, és néhány kulisszák mögötti kép a könyv készültéről. De még előtte szeretném megköszönni a Bookaholic Kiadónak, hogy újra felpezsdítették a magyar Darren Shan rajongókat, és visszarakták a “horror nagymesterét” a hazai könyvpiacra.