Archibald Lox: Az Elveszett Hercegnő – Könyvkritika

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy Darren Shan az egyik, vagy ha nem a kedvenc íróm. Szinte egész életemen keresztül végigkísértek a könyvei, és mindig le tudtak kötni. Eleinte még az egyik nagyobb bevásárló központ könyves részlegén olvasgattam a regényeit, még a tizenéves korom elején. Aztán ahogy én is érettebb lettem, úgy írt ő is véresebb, félelmetesebb, nyomasztóbb történeteket. De mindig képes volt elvinni egy olyan világba, ami magával ragadott, és beszippantott. A vele való személyes találkozás pedig maradandó pozitív élmény volt.

Pont emiatt nagyon vártam az idén megjelenő Archibald Lox könyvet, amit előrendeltem, és limitált kiadással rendelkezem belőle. Egyrészt, mert tényleg szeretem Darren könyveit, másrészt a Zom-B sorozat bukásának megismétlődését akartam elkerültetni azzal, hogy pénzt fektettem az új könyvkiadó vállalkozásába, hogy újra életet lehel a hazai DS rajongókba.

A hosszú körítést követően a lényeg, hogy sajnos nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket ez a könyv. Sőt, mondhatni majdnem minden fronton elvérzett. Nagyon szerettem volna, ha jól sikerül, de sajnos ez lett a legkevésbé kedvelt regényem tőle. Gyorsan újraolvastam az első három vámpír könyvet, miközben az Archibalddal küszködtem, hogy rájöjjek, hogy bennem van-e a hiba, és túl idős lettem-e ezekhez a könyvekhez, de nem. Azokat még mindig imádom. A Rémségek Cirkuszát konkrétan 3 nap alatt felfaltam. (Ha befejezem annak a 12 kötetnek az újraolvasását, arról is jelentkezek egy ennél sokkal pozitívabb élménybeszámolóval.) Ezek után még fájóbb volt a kontraszt, amit ez a könyv okozott. Ez a fájdalmasan őszinte személyes véleményem lesz a könyvvel való csalódottságommal kapcsolatban, de muszáj leírnom, hiába írnak róla csak jókat.

Haladjunk kívülről befelé. Már a cím nagyon furcsa. Így, hogy a borítón nincs kettőspont, csak azt látja az ember, hogy egyben van a cím. Számomra olyan, mintha Archibald lenne az elveszett hercegnő. Olyan nagy dolog lett volna odatenni egy “és”-t? Archibald Lox és az Elveszett Hercegnő. Máris jobban hangzik szerintem. Egyébként az eredeti címekben, amit egyesével adtak ki, ott volt ‘and’ a címben, viszont a hármas gyűjtőben nem. De kettőspont igen! De ezt még elengedem, mert ez az én precízkedésemből fakad.

Pár gondolat magáról a könyv kinézetéről. Puhatáblás, és abból is olyan, mintha egy olcsóbb változat lenne, szinte szétfolyik az ember kezében. Én eleve keménytábla párti vagyok, de ha puhatáblás, abból is az eggyel masszívabb papírt szeretem. Valahogy jobb fogni, könyves érzést kelt.

Nézzétek milyen gyönyörű az eredeti kiadás. És a karakter fejlődését is remekül szemlélteti, aki szép fokozatosan nyílik ki, és szerez bátorságot és önbizalmat. Ehhez képest a magyar teljes káosz.

A betűméret sokkal kisebb az előző könyveihez képest, nem simul a többi Darren Shan regényhez, ellenben maga a papírméret nagyobb. A térköz kicsi, a margók szintén, az egész olyan sűrűnek, és töménynek tűnik, nehezen futott rajta a szemem. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem élveztem annyira a történetet, mert nem tudtam szaladni az oldalakon. Bár a könyv így is 552 oldalas lett!

A fordítónak ez volt az első hivatalos fordítása, és ez az elején nagyon érezhető volt, mert görcsösen akart jól fordítani, és nem volt gördülékeny az olvasási élmény. De mentségére szóljon, hogy a könyv nagyjából felétől kezdve ez javult, szinte el is tűnt az érzés, a végére pedig teljesen jó lett. Az, hogy a színészeket aktornak hívja, az gondolom Darren kérése volt. De továbbra is F. Nagy Piroska fordítási stílusa a favorit számomra.

Összehasonlításként még régebben, mikor még sehol nem volt, hogy megjelenhet magyarul is, megvettem Amazonról angolul az e-bookot, és a magyar olvasása közben abba is bele-belolvastam, és az inkább hajaz Darren korábbi könyveire, még e-book olvasón is. Szóval ez nem hiszem, hogy az író hibája.

Az viszont igen, hogy Darren ezúttal valami mással próbálkozott. Míg az előző könyveivel is így tett, és ott bejött, bár a Zom-B már furcsa volt, de még élvezhető a tempója, az erős mondanivalója, és a különleges világa, no meg a meglepő csavar miatt, addig az Archibald Lox nem állta meg nálam a helyét. Ezen kívül ott egy könyv elmesélt egy kerek történetet, még ha lezáratlan is maradt a fő sztori.

A könyv három regénynek az összekötése, de egyáltalán nem lehetett érezni, hogy eredetileg hol fejeződtek be a könyvek. Utánanézve megtaláltam, és megdöbbentett, hogy mennyire rossz ritmusban szakította meg Darren a regényt. Az első két könyvben konkrétan nem derül ki, hogy miről akar szólni a történet, csak mennek egymás után az események mindenféle magyarázat nélkül.

A történet egyébként egy pár mondatos felvezetést követően dob minket az események közepébe, ahova Archie, szerintem kellően erős motiváció és karakterkidolgozás nélkül ugrik bele. Sőt, később is csak elvétve tudunk meg valamit róla, olyan érzés, mintha a világ lenne a főszereplő, nem Archie.

Bármennyire is szörnyű az élete (nem tudjuk mennyire, hiszen csak éppen érintve lett a depresszív háttér), nem tudok azzal egyetérteni, hogy hátrahagyva végleg a valódi világot az ismeretlenbe kell ugrani egy ismeretlen alak után. Ráadásul ezután még a főszereplő azon aggódik, hogy mit fognak szólni a nevelőszülei, amikor hazamegy. Nekem ez teljesen szembemegy egymással. Bár foghatjuk a hirtelen felindulásból tett döntésre. Csak nekem nem jött át.

Inez karakterével túl gyorsan összebarátkozott Archie, és főleg túl gyorsan alakult ki a bizalom. Nem tudtunk meg szinte semmit a személyiségéről, mondjuk Archie-éról sem, sőt címszereplőnk neve is egy kósza párbeszédben hangzik el, valahol a sokadik fejezetben. Ha nem lett volna a könyv címében, nem is tudtuk volna az elején. Ez is fura.

Inez nekem egyébként végig gyanús volt, főleg a titkolózásaival, meg hogy “majd elmondom”, meg “ez most bonyolult, úgyhogy leegyszerűsítem két mondatban”. Ezt is megértem, hogy Darren valahogy át akarta adni a világ szabályait minél egyszerűbben, és a végén értelmet kapott, hogy miért, de tud ő ennél elegánsabb is lenni, és legalább Archieval nem kellett volna ennyire bizalmatlannak lennie, ha már egyszer maga mellé vette. Bevallom viszont, hogy az egyetlen meglepetést (ami egy duplacsavar volt) vele kapcsolatban tudta hozni Darren, de ezt is olyan bután adta az olvasó tudatára, hogy amennyire örültem a megvezetésnek, annyira fájt a felfedése.

Szinte minden feszültséget teremtő jelenetet erőltetettnek éreztem. A pokolkutyás harc a vérfolyamon is erőltetett volt, hiszen az egyik szereplő már elmondta előre, hogy mi fog történni. A gyaloglás a Sodráson keresztül pedig túl lett nyújtva. Értem, hogy Darren fejében megjelent részletesen ez a különleges világ, de akkor valahogy máshogy kellett volna bemutatnia.

Suanpan királynőjével való küzdelem felvezetése szintén túl lett húzva. Az aktortársulat és az előadásaik is feleslegesen vettek el oldalakat. De a legunalmasabb rész egyértelműen a grop meccs volt. A szabályok elmagyarázása, és utána a játékban való részvétel borzasztó kaotikus és unalmas volt, ráadásul nem is adott hozzá a végéhez semmit.

Megjelent előttem a változatos világ, ez továbbra is jól megy Darrennek, még csak az amúgy jó kiegészítő illusztrációk se kellettek volna, de maga a történet nem rántott be, ami az első harmadában ki sem derül, hogy pontosan mi is lesz. Apropó illusztrációk. Tényleg jók voltak, de az elhelyezésük a könyvben semmilyen logikát nem követett. Sőt, néhol elspoilerezte, hogy mi lesz az adott fejezetben. (Jaj, vajon sikerül eljutni a lakatig? Hát persze, hiszen a fejezet előtt már van egy illusztráció, ahogy Archie a lakattal szemben áll.)

Valamint a végén nincs semmi tartalomjegyzék, se lezáró oldal, ahogy vége van az extra fejezetnek, vége is a könyvnek. Legalább a nagy fejezetekhez lehetett volna egy tartalomjegyzék.

Sajnos úgy érzem, hogy ez a könyv nem azért készült el, mert Darrenből kikívánkozott ez a történet, hanem azért, mert szeretett volna írna valamit, csak az elején kevésbé átgondolt volt a nagy egész sztori. Ugyan fogyasztható, de üres, nem lakik vele jól az ember, csak átmegy rajta.

Meg fogom venni a már készülőben lévő második részt is, mert tapasztalatból tudom, hogy Darren Shan könyvsorozatainak első három kötete csak a felszínt szokta kapargatni, és egy sokkal grandiózusabb történetet mutat be a végére. Azonban sajnos már sokkal kevésbé várom, és semmiféle elvárásom már nincs a folytatás kapcsán.

Tényleg őszintén nagyon sajnálom, hogy ilyen lett, és így érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert szerettem volna újra elmerülni Darren fantasztikus elméjének alkotott világában, de nem sikerült. Remélem, hogy a következő története jobban sikerül. Addig is folytatom a Vámpír-könyvek újraolvasását!