Könyvajánló: Frei Tamás – Puccs Moszkvában

Avagy Putyin végnapjai – André Calvi visszatér. Fú ez a cím…

Frei Tamás visszatért, és erre megint 4 évet kellett várni, a megszokottnak nevezhető 2 éves ciklus után. Ugyan most is érkezett volna 2022-ben egy új regénye a Peking szindróma, de azt elnapolta, mert nem érezte úgy, hogy aktuális lenne. Ennek ellenére valószínűleg idén, vagy jövőre mégis megjelenik. De erről majd a bejegyzés végén. Csak hogy maga az értékelő is úgy csapongjon időben, mint ahogy az író történetei.

Mindenféle szarkazmust félretéve, kétség kívül nekem ez lett Frei Tamás kedvenc regénye. Pedig amikor megtudtam, hogy ismét a semmiből, előjel nélkül érkezik egy új könyve, amit ráadásul nagyjából 5 hónap alatt írt meg, biztos voltam benne, hogy összecsapottnak fog érződni. Holott adta magát az orosz-ukrán háború, hogy feldolgozza, lévén André Calvi pontosan beleillik a mostani oroszok elleni utálat világképébe.

A címmel nagyon nem vagyok kibékülve. Mintha Frei Tamás túlságosan biztosra akart volna menni, és már a címben címszavakkal ugyan, de el akarta mondani, hogy miről szól a könyve. Puccs Moszkvában. Oké, sejtjük, hogy ez mire utalhat. Putyin végnapjai. Oké, még ezt is elfogadom, így legalább pontosítva lett, hogy nem a Prigozsin-féle lázadásról ír. André Calvi visszatér. Na ezt miért kellett? Egyrészt ő sokkal inkább volt itt mellékszereplő, másrészt a fülszövegbe is beleírhatta volna.

Szerencsére magának a regénynek a minőssége felülmúlta az elvárásaimat. Faltam az oldalakat, nagyon rég volt ilyen olvasási flow élményem. A cselekmény fő szála körülbelül 24 óra alatt játszódik le, ez nálam külön plusz pont. Az akció nagyon olvasmányos, és főleg látványos volt, mintha egy filmet néztem volna. Bár gyakorlatilag két fő akciójelenetből állt, és mindkettő egy repülőhöz köthető, ez csak utólag tűnt fel, és nem volt zavaró.

Ráadásul mivel a regény írása közben történt meg a Prigozsin-féle puccs-kísérlet, ezért azt is bele tudta írni több helyre, amitől még aktuálisabbnak érződik a regény.

Jó döntés volt André Calvit visszahozni, egy ilyen történethez ő kell. Ráadásul be sem kellett nagyon mutatni a karakterét, amivel szintén idő ment volna el. Egyébként érdekes, hogy mégsem ő, hanem nem meglepő módon Putyin volt a főszereplő.

Féltettem Freit, hogy úgy döntött, hogy a fikciót valódi szereplőkkel keveri, pláne a világ leghatalmasabb embereit helyezve középpontba. De ez is csak javára vált a történetnek, mert Putyin, Biden, Macron, mind-mind azonnal megjelentek előttem, nem kellett hosszú oldalakat azzal töltenie, hogy felépítse ezeket a karaktereket. Ellenben sikerült árnyalnia, kicsit megismertetni a gondolkodásmódjukat, és a döntéseik miértjét. Főleg Putyin esetében volt ez érdekes, hiszen megtudhattuk, hogy végül miért is döntött úgy, hogy mégis megindítja a támadást Ukrajna ellen.

Pörgős volt, fordulatos volt, olvastatta magát. Szerintem Frei sokat tanult az előző könyvei hibáiból, mert amiket azoknál felróttam (túl sok infó adagolás, időben és térben össze-vissza ugrálás) mind kijavította. Pont jó üteműek voltak a fejezetek, mikor kezdett volna lankadni a figyelmem, akkor jött egy mini-cliffhanger, és váltottuk is a nézőpontot, vagy az idősíkot.

Ez azt eredményezte nálam, hogy egy olvasáskor 40-70 oldalakat olvastam el, ami nagyon nagy teljesítmény. Mármint az írótól, hogy így fenn tudta tartani a figyelmem, és azt éreztem, hogy na még egy fejezetet. Frei már a korábbi könyveiben is erre törekedett, de azt hiszem itt sikerült neki a legjobban.

Valamint az érzelmi szál. Nem, nem szerelmi gondolok, hanem arra, minden spoiler nélkül, hogy az olvasónak az egyik fejezetben felemelő érzést ad, aztán rögtön a következőben úgy a földbe vágja, hogy utána még aludnom is nehéz volt. (Aki olvasta, annak csak annyit írok, hogy Odessza, és tudja mire gondolok.) Ezen kívül más ponton nem lehetett érzelmileg kapcsolódni a könyvhöz, ami negatívum lehet, de én ezt nem róvom fel hibának.

De hogy ne csak dicsérjem a könyvet, íme ami zavart. A könyv szerkesztője hanyag munkát végzett. Ha meglenne digitális formában, rákeresnék, hogy hányszor hangzik el a “mármint” szó. Folyamatosan magát kell kijavítania a pontatlan fogalmazás miatt. Ez a korábbi könyveiben is hiba volt, de itt is megmaradt. Illetve sokszor túlírta magát: „…a máltai útlevél valahogy mégiscsak megnyugtatta. Hogy neki van olyanja. Így aztán nála is volt mindig. Mármint az útlevél.”

Illetve az utolsó fejezet, ami nyilvánvalóan azért került bele a könyvbe így, ebben a formában, mert Frei már a következő regényét készíti elő, ami most már úgy tűnik tényleg a Peking szindróma lesz. Vélhetően annak is André lesz a főszereplője, aki már-már Jack Bauer-i magasságokban jár üldözés tekintetében. (Ugyebár az Agrárbárókban már egyszer át kellett alakítania az arcát, hogy el tudjon tűnni.)

Amit még nem értek, az a könyv borítójának hátoldala. Egy fél alakos Frei Tamás portré van rajta, és semmi más. Se leírás, se semmi más szöveg. De még egy vonalkód sem. Nagyon bizarr látvány, ahogy ott bámul rám. Pedig maga a kiadás igencsak minőségi. Jó a méret, kényelmes fogni, pont elég kemény a borítás, a lapok minősége és színe szép, a betűtípus is szemnek kellemes, ahogy a tördelés is.

Összességében tehát nekem bejött a könyv, ez köszönhető lehet Freinek is, de talán annak is, hogy én is sokkal érettebb lettem az évek során, plusz már tudom, hogy milyen stílusra kell számítsak az írótól, így nem okozott nagy meglepetést. Visszatért a lelkesedésem Frei Tamás regényei iránt, úgyhogy várom a következőt, aminél szintén ott leszek, és remélhetőleg nem kell újabb 4 évet várni rá.

Megjelent: Frei Tamás – Puccs Moszkvában

Avagy André Calvi visszatért! Új kiadó, régi író. Frei Tamás immáron hatodik könyve jelent meg. Korábban az Ulpius háznál kezdte a kiadásokat, aztán jött az Alexandra, és most a Libri kiadó. Érdekes választás, mert mind tudjuk, hogy a kiadó által kik állnak, és mégis egy ilyen provokatív címmel, kényes témával hozakodott elő.

A könyvről természetesen lesz írás a blogon, de a terjedelmét tekintve (568 oldal) már valószínűleg csak 2024-ben fogok a végére érni.

A tovább mögött megnézhető az új könyvével kapcsolatban egy remek beszélgetés, amit a Friderikusz Podcastben folytatott le, valamint egy korábbi beszélgetésük is, még 2021-ből, és a Telex is készített vele egy fontos interjút, ami szintén meghallgatható.

Könyvajánló: Frei Tamás – Bábel

A magyar Dan Brown visszatért! Na de félre a viccel. Frei Tamás 2019-ben, 4 évnyi csend után új regénnyel jelentkezett, és ezúttal az előző négy könyvhöz képest kaptunk egy új főszereplőt, Marco Borettit, egy másik világot, egy eltérő látásmódot. Eredetileg a 2015-ben megjelent Agrárbárók című könyve után 2017-ben jött volna a Berlini játszma, amire azt ígérte, hogy ez biztos nem fog csúszni, de végül olyannyira csúszott, hogy meg sem jelent. Ráadásul egy “ennek most nincs aktualitása” félmondattal le is rendezte a regény sorsát.

2019-ben aztán a semmiből előrukkolt a Bábel című regényével, ahol egy régészt állított a középpontba. Ezen, és a könyv minden fejezetének elején lévő térkép, valamint időbeli elhelyezésén kívül (amivel rengeteg plusz oldalt nyert a hossz), nem sok újdonságot tartogatott számomra. Ugyanúgy egy erős igazságérzetű félig magyar ősökkel rendelkező főszereplőt kaptunk, akit szembeállított a csúnya gonosz, pénzre, hatalomra és befolyásra vágyó elittel. Ezen kívül az információ-túladagolásban szenvedő fejezetek és az akció felváltva haladt, ami néha megtörte a könyv lendületét, még ha értem is, hogy magyarázó céllal szakította is meg a cselekményt. Bár volt olyan, ahol tényleg felesleges volt az esemény kettébontása. Én a lineáris történetvezetés híve vagyok, így az egyik problémám ez volt olvasás közben.

“Minél gazdagabbak lettek, és így minél magasabbá vált az elefántcsonttorony, ahová visszahúzódtak, annál jobban utálták az egyre kövérebb, és egyre ápolatlanabb amerikai emberkeveréket. Ezt a New York-i masszát. Az ezerféle nyelven óbégató, hadonászó és lökdösődő, agresszív és eltömegesedett világot.
Ezt az átkozott Bábelt!”

De hogy ne csak savazzam a regényt, íme a pozitívum. A számomra teljesen idegen témakört, vagyis a régészetet sikerült érdekessé tennie, és még a történelmi tények is érdekeltek, valamint a módszerek. Marco karaktere befogadhatóbb volt, mint André, akit bár élvezet volt olvasni, hiszen elvitte a show-t, mégis a félig olasz, félig magyar régészt emberibbnek éreztem. Jöhetett volna több Magyarországon játszódó fejezet, vagy szál. Ha lesz folytatás, akkor remélem erre is sor kerül. Más különben nem értem mi szükség volt a magyar vonalat behozni.

Ahol jó volt a regény, ott piszkosul jó volt, faltam az oldalakat, és szinte függtem, hogy mi lesz most, mi történik ezután. De ahol kevésbé éreztem erősnek, ott is tudtam követni, sőt élvezni is az olvasottakat. Ez vagy az ő történetmesélésének a javulása, vagy az én érettebbségemnek köszönhető. Esetleg mindkettőnek. Lehet, hogy újra kéne olvasnom az előző regényeket, mert más színben látnám már őket.

Na és a befejezés. Sokat hozzátesz egy könyv, egy film, vagy egy sorozat végső megítélésének a befejezés. Hiszen ha az jó, akkor később úgy gondolunk vissza rá, hogy igen, ez tényleg jó volt, megérte az időm. Ha viszont rossz, akkor hiába volt előtte sok-sok jó, lehet, hogy 1 év múlva már el is felejtjük, vagy rossz szájíz marad bennünk. Itt igyekszem objektív maradni, hiszen tényleg élvezhető volt az egész könyv, viszont ami az utolsó fejezetben, és előtte történt, azt gyűlölöm. Nagyjából a 400.oldal környékétől (531 oldalas az egész) kezdve elkezdett egy új szálat építeni a nulláról, szépen haladt is, érthetően, izgalmasan, csavarosan. Majd egy huszárvágással elkaszálta ezt, és egy teljesen légből kapott eseményt -időugrással bemutatva- zárta le a történetet. A megoldás, már ha ezt annak lehet nevezni, izgalmas, és ötletes is lehetett volna, ha nem egy oldalon mondja el, hogy hogyan jutottunk el ide. Ha ezt építette volna 100 oldalon keresztül, és ez lett volna a katarzisa az egésznek, akkor elégedetten tettem volna le a könyvet. Bár így is hiányzott egy lecsengő fázis, hiszen amint véget ért a cselekmény, azonnal le is zárta a történetet Frei. Rendkívül bosszant, mert két olyan eseményt kaptunk, ami önmagában is megállta volna a helyét. Mintha az 500.oldalon jött volna rá, hogy megunta ennek az írását, és odacsapott volna egy lezárást.

“A tudatlanok buta ignorációja mindenhol legyűri a rendezett életet.
Az egész világ keleties lesz, Olaszországot is beleértve.
Az elit félművelt, gátlástalan fele az orránál fogva vezeti majd az elhülyült, élősködő és gyáva embermasszát.”

Mindezektől függetlenül szerintem, aki eddig szerette olvasni Frei Tamás regényeit, az most sem fog csalódni. Talán ez volt a leggyorsabban elolvasott könyv az öt regénye közül, de így is tartottam 2 hét szünetet nagyjából a felénél, és az utolsó 70 oldal előtt is volt 1 hétnyi nagy lélegzetvétel. De ebből is látszik, hogy az, hogy nettó 3 hét alatt sikerült befejeznem ezt a régóta magam előtt tologatott könyvet, hiszen féltem a hosszától, azt jelzi, hogy sokkal olvasóbarátabb, könnyebben fogyasztható műről van szó.

Marco Borettivel pedig remélem, hogy még találkozunk (akár idén, ha tartja a 2 éves ütemtervet Frei), hiszen a világjárvány az ő otthonát, Olaszországot az elsők között és a legtragikusabban sújtotta, ami jó alapanyag lenne egy folytatásra, pláne, hogy a másik “hazájában” Magyarországon is érdekes események játszódnak. Szóval remélem, hogy lesz folytatása, mert ebben a karakterben még bőven van, amit nem mutatott meg nekünk az író. Nem beszélve Mátyás csontjairól, ami pedig régészeti alapanyag lehetne számára.

Egy utolsó érdekességet még engedjetek meg. A könyv vége-felé utal a saját korábbi regényeire, amiben André volt a főszereplő. De olyannyira utal, hogy leírja, hogy a főszereplő konkrétan olvasta az előző négy kötetet. Micsoda meta!

Molyon 3,5/5 csillagot adtam rá, mert volt ennél már jobb könyve is (az első, vagyis a Megmentő nekem még mindig a favorit), de mégis érthető, izgalmas, és jó volt, ami egy olyan világba vezetett be, ahová magamtól nem biztos, hogy bemerészkedtem volna.