A magyar Dan Brown visszatért! Na de félre a viccel. Frei Tamás 2019-ben, 4 évnyi csend után új regénnyel jelentkezett, és ezúttal az előző négy könyvhöz képest kaptunk egy új főszereplőt, Marco Borettit, egy másik világot, egy eltérő látásmódot. Eredetileg a 2015-ben megjelent Agrárbárók című könyve után 2017-ben jött volna a Berlini játszma, amire azt ígérte, hogy ez biztos nem fog csúszni, de végül olyannyira csúszott, hogy meg sem jelent. Ráadásul egy “ennek most nincs aktualitása” félmondattal le is rendezte a regény sorsát.
2019-ben aztán a semmiből előrukkolt a Bábel című regényével, ahol egy régészt állított a középpontba. Ezen, és a könyv minden fejezetének elején lévő térkép, valamint időbeli elhelyezésén kívül (amivel rengeteg plusz oldalt nyert a hossz), nem sok újdonságot tartogatott számomra. Ugyanúgy egy erős igazságérzetű félig magyar ősökkel rendelkező főszereplőt kaptunk, akit szembeállított a csúnya gonosz, pénzre, hatalomra és befolyásra vágyó elittel. Ezen kívül az információ-túladagolásban szenvedő fejezetek és az akció felváltva haladt, ami néha megtörte a könyv lendületét, még ha értem is, hogy magyarázó céllal szakította is meg a cselekményt. Bár volt olyan, ahol tényleg felesleges volt az esemény kettébontása. Én a lineáris történetvezetés híve vagyok, így az egyik problémám ez volt olvasás közben.
“Minél gazdagabbak lettek, és így minél magasabbá vált az elefántcsonttorony, ahová visszahúzódtak, annál jobban utálták az egyre kövérebb, és egyre ápolatlanabb amerikai emberkeveréket. Ezt a New York-i masszát. Az ezerféle nyelven óbégató, hadonászó és lökdösődő, agresszív és eltömegesedett világot.
Ezt az átkozott Bábelt!”
De hogy ne csak savazzam a regényt, íme a pozitívum. A számomra teljesen idegen témakört, vagyis a régészetet sikerült érdekessé tennie, és még a történelmi tények is érdekeltek, valamint a módszerek. Marco karaktere befogadhatóbb volt, mint André, akit bár élvezet volt olvasni, hiszen elvitte a show-t, mégis a félig olasz, félig magyar régészt emberibbnek éreztem. Jöhetett volna több Magyarországon játszódó fejezet, vagy szál. Ha lesz folytatás, akkor remélem erre is sor kerül. Más különben nem értem mi szükség volt a magyar vonalat behozni.
Ahol jó volt a regény, ott piszkosul jó volt, faltam az oldalakat, és szinte függtem, hogy mi lesz most, mi történik ezután. De ahol kevésbé éreztem erősnek, ott is tudtam követni, sőt élvezni is az olvasottakat. Ez vagy az ő történetmesélésének a javulása, vagy az én érettebbségemnek köszönhető. Esetleg mindkettőnek. Lehet, hogy újra kéne olvasnom az előző regényeket, mert más színben látnám már őket.
Na és a befejezés. Sokat hozzátesz egy könyv, egy film, vagy egy sorozat végső megítélésének a befejezés. Hiszen ha az jó, akkor később úgy gondolunk vissza rá, hogy igen, ez tényleg jó volt, megérte az időm. Ha viszont rossz, akkor hiába volt előtte sok-sok jó, lehet, hogy 1 év múlva már el is felejtjük, vagy rossz szájíz marad bennünk. Itt igyekszem objektív maradni, hiszen tényleg élvezhető volt az egész könyv, viszont ami az utolsó fejezetben, és előtte történt, azt gyűlölöm. Nagyjából a 400.oldal környékétől (531 oldalas az egész) kezdve elkezdett egy új szálat építeni a nulláról, szépen haladt is, érthetően, izgalmasan, csavarosan. Majd egy huszárvágással elkaszálta ezt, és egy teljesen légből kapott eseményt -időugrással bemutatva- zárta le a történetet. A megoldás, már ha ezt annak lehet nevezni, izgalmas, és ötletes is lehetett volna, ha nem egy oldalon mondja el, hogy hogyan jutottunk el ide. Ha ezt építette volna 100 oldalon keresztül, és ez lett volna a katarzisa az egésznek, akkor elégedetten tettem volna le a könyvet. Bár így is hiányzott egy lecsengő fázis, hiszen amint véget ért a cselekmény, azonnal le is zárta a történetet Frei. Rendkívül bosszant, mert két olyan eseményt kaptunk, ami önmagában is megállta volna a helyét. Mintha az 500.oldalon jött volna rá, hogy megunta ennek az írását, és odacsapott volna egy lezárást.
“A tudatlanok buta ignorációja mindenhol legyűri a rendezett életet.
Az egész világ keleties lesz, Olaszországot is beleértve.
Az elit félművelt, gátlástalan fele az orránál fogva vezeti majd az elhülyült, élősködő és gyáva embermasszát.”
Mindezektől függetlenül szerintem, aki eddig szerette olvasni Frei Tamás regényeit, az most sem fog csalódni. Talán ez volt a leggyorsabban elolvasott könyv az öt regénye közül, de így is tartottam 2 hét szünetet nagyjából a felénél, és az utolsó 70 oldal előtt is volt 1 hétnyi nagy lélegzetvétel. De ebből is látszik, hogy az, hogy nettó 3 hét alatt sikerült befejeznem ezt a régóta magam előtt tologatott könyvet, hiszen féltem a hosszától, azt jelzi, hogy sokkal olvasóbarátabb, könnyebben fogyasztható műről van szó.
Marco Borettivel pedig remélem, hogy még találkozunk (akár idén, ha tartja a 2 éves ütemtervet Frei), hiszen a világjárvány az ő otthonát, Olaszországot az elsők között és a legtragikusabban sújtotta, ami jó alapanyag lenne egy folytatásra, pláne, hogy a másik “hazájában” Magyarországon is érdekes események játszódnak. Szóval remélem, hogy lesz folytatása, mert ebben a karakterben még bőven van, amit nem mutatott meg nekünk az író. Nem beszélve Mátyás csontjairól, ami pedig régészeti alapanyag lehetne számára.
Egy utolsó érdekességet még engedjetek meg. A könyv vége-felé utal a saját korábbi regényeire, amiben André volt a főszereplő. De olyannyira utal, hogy leírja, hogy a főszereplő konkrétan olvasta az előző négy kötetet. Micsoda meta!
Molyon 3,5/5 csillagot adtam rá, mert volt ennél már jobb könyve is (az első, vagyis a Megmentő nekem még mindig a favorit), de mégis érthető, izgalmas, és jó volt, ami egy olyan világba vezetett be, ahová magamtól nem biztos, hogy bemerészkedtem volna.
negyedikfalblog.wordpress.com 