Love, Simon

Elöljáróban annyit, hogy a bejegyzés végén ki fog derülni, hogy a címsorba miért nem a magyar címet adtam.
Ez nem is kritika lesz, sokkal inkább egy véleménynyilvánítás, amiben megosztom a gondolataimat, amiket a film váltott ki belőlem. Mert bizony eléggé megmozgatta a gondolataim és a lelkem egyaránt. Kezdjük ott, hogy úgy ültem be a filmre, hogy majdhogynem semmit nem tudtam róla. Annyit olvastam, hogy meleg főszereplő, és nagyon jó hangulatú, erős érzelmi töltettel rendelkező ifjúsági film. Kockáztattam. Ritkán teszek ilyet, de az esetek többségében eddig bejött. Szerencsére most is. Olyannyira, hogy egy ponton majdnem könny is szökött a szemembe. Nagyon minimális és felületes történetleírást tartalmaz az írás, de csak mert elkerülhetetlen a magyarázathoz.

Filmözön

Pár bejegyzésben már írtam, hogy az utóbbi időben csalódtam a sorozatokban, amit a 100 most sikeresen visszazökkentett, de 2017-ben nagyban nyitottam a filmek felé. Annyi filmet láttam tavaly, amennyit előtte semelyik másik évben sem. 2018-ban is folytattam ezt a szokást. Ebben a cikkben összefoglalom az élményeimet.

Shame on me, életemben most először láttam a Terminátor 2-t. Sajnos én már az 1.résznél is tisztában voltam vele, hogy a Terminátor inkább védelmező, ezért inkább ott volt furcsa, hogy meg akarja ölni Sarah Connort. A folytatást is próbáltam annak a tudatában nézni, hogy a Terminátor a pusztító, és így a folyosós pillanat tényleg döbbenetesen jól lett megalapozva. Egy hatalmas akcióorgia, ami egyre jobban fokozza a feszültséget és egy percre sem áll le. Kár, hogy anno a Terminátor 3-at láttam először.

Újráztam a Bionicle trilógiát. Igen, tudom, hogy van 4.rész is, de azt sosem láttam, és a pontszámok alapján talán jobb is. Meglepő módon a 2.rész, vagyis Metru Nui Legendája volt a legjobb. Jó, érdekes és izgalmas karakterek, a poénok ültek, a mondanivaló erős volt, és az egész kreatívan egyben volt. Ahogy a Terminátornál, úgy itt is az 1.rész nagy érdeme az, hogy elkészülhetett a 2.rész. A 3.rész már kicsit erőltetett volt, de nosztalgiázásnak az is megtette.

A 2017-es mozifilmeket is bepótoltam. A Babysitter volt az első olyan Netflix film, ami tetszett és elfogadható minőségű volt. Előtte próbáltam már pár filmet tőlük, de nem jöttek be. A Baywatch szerintem baromi jó alapkoncepcióval és karakterrel bírt, számomra ültek a poénok, csak a második fele, a nyomozással nem kellett volna. Ellentétben a Jumanival, amit viszont untam. Nagyon. Ha nem lett volna a 4 kiváló főszereplő, akkor ez a film nullát ért volna számomra. Nem is értem hogy szedték össze ezt a 4 színészt. A Logan Lucky viszont a jobbik fajta heist film volt. Semmit nem tudtam a filmről, csak Adam Driver és Channing Tatum miatt próbáltam be, és jól szórakoztam. Eredeti nyelven néztem, és az az akcentus, amit Driver tolt, hát oltári volt! Az Út a vadonba filmen pedig férfiasan bevallom, hogy sírtam. De annyit, amennyit még filmen soha. Annyira telibe találta a szívemet, mint már régen bármi is. Szilveszterkor leadta a Paramount Channel az összes Jackass filmet, én pedig szorgosan meg is néztem őket. Ha az emberek többségénél (nálam is) nincs karácsony Kevin nélkül, akkor nekem pedig nincs szilveszter és új év Jackass nélkül. Végül pedig a La La Landet is bepótoltam. Pótlásnak mondom, mert Emma Stone és Ryan Gosling számomra annyira összeillő páros, hogy fáj belegondolni, hogy a valóságban nincsenek együtt. Mondjuk Goslingot nem sajnálom (köhm Eva Mendes…). A film habár musical volt, nézette magát, és ezért már hálás vagyok.

A magyar filmekről is szeretnék pár sort írni, mert a Viszkis minőségén felbuzdulva megnéztem a Kincsemet is, ami sokakkal ellentétben nálam nem hullott szét az utolsó 20 percre. Annyira meglepődtem, hogy két jó magyar filmet is láttam, hogy gyorsan meg is néztem a Hurok című filmet, amivel már régóta szemeztem, és az is bejött! Habár szükség volt utána az audiokommentárra, amit a Filmbarátok készítettek a rendezővel, Madarász Istivel, de attól még önmagában a filmet is élveztem és próbáltam kibogozni a főszereplővel együtt a szálakat. Végül pedig a médiaklikken megnéztem a Szerelem Gasztronómiáját, ami egy bájos zenés főzős film volt. Ezt sem bántam meg, hogy rászántam másfél órát.

Összességében sikerült olyan filmeket kiválasztanom, amik mind megérték a megtekintést. A Keresztapát elkezdtem, de a 3 óra nekem nagyon sok. A felénél járok, de abba kellett hagynom, mert kezdtem elveszteni a fonalat és a figyelmet. Tervben vannak még a Halálos Fegyver filmek, az Ötödik Elem és a Boldog Halálnapot! De ezek előtt mindenképpen a The 100-ot nézem meg addig, amíg van belőle szinkron, mert ez a sorozat most magához láncolt és kiélvezem, amíg vannak részeim.

Az Igazság Ligája kritika (Spoileres!)

Francba az értékelős oldalakkal, a kritikusokkal. Már sokadjára bizonyosodik be, hogy egyáltalán nem egyezik a véleményünk, és totálisan félre akarnak vezetni. Tudom, hogy sokaknál ez alaposan ki fogja verni a biztosítékot, de nekem ez a film jobban bejött, mint a Thor: Ragnarök. Habár itt is egyes karakterek túltolták a poénkodást, de nem lett elviccelve semmi komolyabb esemény. A lazaság túl lett tolva, és túl rövid volt ez a 2 órás játékidő, de voltak nagyon jó pillanatok, és főleg karakterek is. Spoileresen részletezem a gondolataimat a tovább mögött. De csak akkor kattints, ha toleráns vagy, mert én ezzel a filmmel kapcsolatban az voltam.

Pókember – Hazatérés kritika (Spoilermentes)

Pókember, végre tényleg hazaértél! Most értem haza a filmről, úgyhogy frissen él bennem az élmény, és jelenleg nagyon fel vagyok dobva. Nagyon tetszett ez a film. A Marvel megcsinálta azt, amit a Csodálatos Pókember 1-2-nek nem sikerült. Össze volt rakva ez a film rendesen, nagyszerű karakterek, gimis hangulat, szép ív, és pörgő cselekmény. Mindezt úgy, hogy közben tisztelegtek az előző 5 film előtt. Igyekszem nem spoileres lenni a tovább mögött.

Szemtől szemben (Heat – 1995)

Elhatároztam magamban, hogy a nyáron annyi nagy klasszikus vagy kötelező filmet fogok bepótolni, amennyit csak bírok. Már túl vagyok az Air Force One-on, de megnéztem a Lego kalandot, a Függetlenség Napja 2-t és a Vissza a jövőbe trilógiát. Azonban most jutottam el egy igazán kiemelkedő alkotáshoz, vagyis a Szemtől szembe című Michael Mann filmhez. A most következő értékelést úgy olvassátok, hogy én csak élvezem a filmeket, és semmilyen szakmai szemmel nem nézem soha. Szóval simán lehet, hogy ami másnak nem jött be, az nekem igen, és fordítva.