Love, Simon

Elöljáróban annyit, hogy a bejegyzés végén ki fog derülni, hogy a címsorba miért nem a magyar címet adtam.
Ez nem is kritika lesz, sokkal inkább egy véleménynyilvánítás, amiben megosztom a gondolataimat, amiket a film váltott ki belőlem. Mert bizony eléggé megmozgatta a gondolataim és a lelkem egyaránt. Kezdjük ott, hogy úgy ültem be a filmre, hogy majdhogynem semmit nem tudtam róla. Annyit olvastam, hogy meleg főszereplő, és nagyon jó hangulatú, erős érzelmi töltettel rendelkező ifjúsági film. Kockáztattam. Ritkán teszek ilyet, de az esetek többségében eddig bejött. Szerencsére most is. Olyannyira, hogy egy ponton majdnem könny is szökött a szemembe. Nagyon minimális és felületes történetleírást tartalmaz az írás, de csak mert elkerülhetetlen a magyarázathoz.

A főszereplő 16-17 éves srác pár éve tudja már magáról, hogy meleg, de nem igazán vállalja fel, mert tudja, hogy a társadalom elítélné, hiszen a suli másik nyíltan meleg tanulója is napi verbális megalázás áldozata, csak ő frappánsabbnál-frappánsabb reakciókkal vág vissza. Simon viszont mindenképpen titkolni akarja, mert ez csak arra tartozik, akivel ő megosztja. Felbukkan azonban egy rejtélyes posztoló, aki írásban felvállalja, bár anonimitását megőrizve, hogy meleg, és ha többi titkolt meleg szeretne beszélni a saját indentitásválságáról, akkor számíthatnak rá. Elkezdődik a levelezés Simon és a titokzatos Blue között, és a találgatás, hogy ki is lehet ő valójában.

Egy bekezdést szentelek a karaktereknek, azon belül is a színészeknek. Nick Robinson elképesztőt játszott ebben a filmben, és teljesen át tudtam érezni a pillanatait, amiken át kellett mennie. Amikor bevallotta a szüleinek, ott mindenki reakciója annyira őszinte, emberi volt, hogy ritkán látni ilyet. Pontosan így reagáltak volna valószínűleg az átlagos szülők is. A négyszemközti beszélgetések az anyával és apával pedig igazán megindítók voltak, főleg az apa-fia pillanat.

Korábban is készültek már olyan filmek, amik a másság felvállalását és elfogadását reklámozták, de szerintem ennyire tinédzsereknek szánt alkotás még nem. A film viszont nem is csak és kizárólag erre akar célozni, hanem arra, hogy mindenki merjen önmaga lenni! Vállalják fel az emberek, hogy kik valójában, mert álarcot viselni is csak egy ideig lehet, és fárasztó. Mindannyian ezt tesszük az iskolában, a munkahelyen, bizonyos ismerősi, vagy családi körökben. Persze sokszor indokolt és elkerülhetetlen, de ez ne menjen az emberi kapcsolataink kárára. Ha pedig bele is tudunk állni az érkező pofonokba, az még jobban megszilárdít bennünket. Ráadásul megmutatkozik, hogy ki az igazi barát, aki úgy is elfogad, ha megmutatod önmagad. Én is ennek a szellemében élek egy ideje, és habár lemorzsolódott az ismerőseim és haverjaim nagy része, de az igazi baráti kapcsolatok még jobban megszilárdultak. És ez a legfontosabb. Pontosan ezért gimnáziumokban (direkt nem középiskolákat írtam) kötelezővé tenném etika órán, vagy valami hasonló órán ennek a filmnek levetítését.

A film címével kapcsolatban csak annyit, hogy a Sorok Között – Könyves blog utánajárt a dolognak, és a forgalmazó valami különleges címet akart adni ennek a különleges filmnek. Hát sikerült. Csak éppen nem jó értelemben. Én sem használtam soha a „kszi” kifejezést. Ennyi erővel lehetett volna a „tenksz” vagy simán thx is. Én meghagytam volna azt az Ö betűt, ha már ennyire jó üzenetet küld a történet, akkor tényleg csak annyit mondhatok, hogy az élmény miatt is: Köszi, Simon! Volt pár sablonos húzás, de ennek ellenére a film többi része telibe talált. 8/10

Ui: Csodálkozom, hogy a #thxsimon nem volt trend twitteren.

Ui2: Van egy íratlan mozi-etikett, amit lehet, hogy írottá kéne alakítani, mert volt pár suttyó paraszt, akik a leghátsó sorban majdhogynem végigröhögték a filmet. Az ilyeneket ki kéne tessékelni a filmről, vagy plusz pénzzel kéne büntetni.