1 hónapom van a szakdolgozat leadásának határidejéig, kicsit több, mint 2 hónapom pedig az államvizsgáig. Egész nyáron azon gondolkodtam, hogy mihez fogok kezdeni azután, hogy megszerzem a diplomát, és nem tudtam rájönni. És az egyetem vége rohamosan közeledett, rajtam pedig egyre nagyobb lett a nyomás, a szülők részéről, hogy végre befejezzem az iskolát, a tanáraim részéről, hogy minőségi szakdolgozatot írjak, a magam részéről, hogy találjak munkát. Pedig valójában nem is akarok a környezetvédelemmel ilyen mélyrehatóan foglalkozni, mint ahogyan most tanulok. Az én sorsom, hogy színész legyek. De hogy miként jutottam erre a döntésre? És miért próbáltam a jeleket ignorálni? Hát elmagyarázom.
Kezdjük a legfrissebb élménnyel, ami pedig az, hogy megkérdeztem több közeli ismerősömet, barátomat is arról, hogy ha rólam van szó, mi jut elsőre eszébe. És kivétel nélkül a színészt mondták mind. Tény, hogy erre a sztereotípiára rá is erősítettem a folyamatos szerepléssekkel, karakterutánzásokkal, ügyeletes Móka Miki jelenségemmel, mégis úgy gondoltam, hogy csak poénból, kedvességből mondják ezt. De be kell látnom, hogy nem. Az egész életem ide mutat, és a makacsságomnak hála folyamatosan figyelmen kívül hagytam ezeket.
Tulajdonképpen egész életemben szerepeket játszottam. Felvettem egy figurát, és azt mutattam, azt hoztam minden alkalommal, a megfelelő embernél, vagy helyen. Mivel egyke vagyok, nincs testvérem, a gyerekkori barátaim figyelmét pedig elsősorban a foci és a számítógépes játékok kötötték le, ezért kénytelen voltam magam eljátszani a fejemben kitalált történetek többi karakterét is. Igen, ez szomorú, és lehet, hogy pszichiátriai eset, de nagyon sokat nőtt a fantáziám és a kreativitásom ennek köszönhetően. És ezt később kamatoztatni is tudtam, amikor történeteket írtam. Az általános iskolás tanáraim már akkor láthattak bennem valamit, mert mindig szerepeltettek a különféle iskolai ünnepségeken, én kaptam a legtöbb szöveget, a főbb szerepeket. Akkoriban gyűlöltem, de később sokkal könnyebben mentek a prezentációk például az egyetemen, vagy nagyobb tömeg előtti beszédek.
Viszont a blokk, a félelem, sokáig bennem maradt, mert mindig úgy éreztem, hogy azt nézik, hogy mi a hiba rajtam. Aztán úgy döntöttem, hogy ezt le kell küzdenem, és mivel kaméleon módjára már más személyiségeket is eljátszottam, felvettem Sebestyén Balázs stílusát, mivel számomra ő egy példakép. Igen, van zűrös múltja, de kinek nincs? Ellenben rádiós- és televíziós személyiség, könyvet írt, családapa, és van egy egyedi látásmódja. Miután azt képzeltem, hogy én vagyok ő, minden már gördülékenyebben ment.
A lényeg, hogy mindig valaki másnak kellett lennem, talán ezért sem találtam és találom még most sem önmagam. De aztán a gimnázium utolsó félévében két színtársulatban is szerepet kaptam, a másodikkal egy nap alatt három előadást adtunk elő a “Casting” című darabból. Majd később Beugró szerű improvizációs estet is tartottunk, egy másik darab után. Aztán jött az Interjú című független film, nem az észak-koreai diktátoros, a Kincsemben voltam statiszta (elvileg látszódok is), az idei évben forgatott Crown 2×09-es részében is ott leszek a háttérben, és két részletben leforgattunk egy független filmet, amiben egy szerencsés véletlennek köszönhetően én lettem az egyik főszereplő. Ez a film egyébként a Párhuzam, ami majd jövő év első negyedévében érkezik. (Ez a kép is abból a filmből van már.)
Számos pozitív visszajelzés érkezett a színészi képességeimmel kapcsolatban, de mivel színházban nem szeretnék szerepelni, a filmes műfaj pedig még csak felfutóban van az országban, elég lutri lenne, ha mindent egy lapra feltéve erre koncentrálnék. Ezért tanulok egyetemen mérnöki szakon, de egyre kevésbé látom értelmét itt a célegyenesben, főleg mivel akkora nyomást tesz rám mindenki, teljesen feleslegesen, hogy kezdek összerogyni a teher alatt. Már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ebben akarok elhelyezkedni, ellenben akárhányszor forgattam életemben, mindig borzasztóan élveztem, és nagyon sajnáltam, hogy véget ért. Semelyik másik munkával kapcsolatban sem volt ilyen érzésem. A színészkedéssel, a forgatással igen. Rengetegszer keltem fel hajnalban, mert indultunk helyszínre. A Kincsemnél konkrétan minden nap hajnali fél 3-kor keltem, mert fél 4-kor indult a busz, ami vitt minket Bécsbe. És örömmel keltem fel minden nap!
Ugyebár eléggé kétes, hogy bejön-e ez a filmezés nekem, mert ehhez be kell kerülni egy körbe, plusz színészi végzettségem sincs. Ahhoz, hogy azt megszerezzem, kell pénz, ahhoz viszont dolgoznom kell majd abban, amit most elvégzek egyetemi szak, amit meg már nem is szeretek annyira, mint az elején. Lehet, hogy belefásulok, elveszik a lendületem, a lelkesedésem, a hobbim, ami sorozatok és regények írása a háttérbe szorul, a podcast tervemről lemondok, ezzel a rádiós karrierről is. Mert bizony azt is tervezgetem, ráadásul 2013-ban a GyőrPlusz Rádió tehetségkutatójában elődöntős voltam, csak túl éretlen és amatőr voltam, hogy komolyan vegyem a versenyt. De elődöntős voltam!
Sok szép álmom és tervem van, amik nagyon távolinak tűnnek, és jelen pillanatban azt sem tudom, hogy mi lesz velem a január 30-i államvizsga után, ez pedig elég félelmetes jövőkép. Szeretnék a filmes iparban dolgozni, akár kávéhordóként is, de manapság mindenki ide akar bejutni. Szerencsére ezzel arányosan emelkedik a filmek minősége is, a héten például elindult a Viszkis, amit hamarosan megnézek, és ki tudja, talán írok is róla. Mert gyerekként újságíró is akartam lenni. Ezek mind humán dolgok, hogy kerültem én reál pályára?
Az egyik különórai matektanárom gondolataival zárom le ezt az elmélkedős bejegyzést: “Ha valamitől félsz, az azt jelenti, hogy az nem megy. És akkor kell ráerősíteni, hogy a gyengeséged az erősséged legyen!”
negyedikfalblog.wordpress.com 