“Please, stay six feet apart.”
Nem hittem, hogy van visszaút a Miracle Workers számára, de innét volt szép nyerni. Akik régebb óta követnek, azok tudják, hogy nagyon nem voltam oda a 2.évadért, hiszen az 1.évados koncepcióból semmit nem vittek tovább. Így félve vágtam neki az új szezonnak, pláne, hogy az előzetes sem győzött meg. De szerencsére alaposan rám cáfoltak, hiszen már az évadkezdés is tele volt hangosan felnevetős pillanatokkal, és a játékidőt sem húzták, hanem mindig pont annyi volt, amennyit a sztori megkövetelt. (A 2.rész például alig volt 18 perces.) Előljáróban elmondhatom, hogy összességében tetszett az évad, bár voltak itt is döccenések.
Az előző évadban egyértelműen Steve Buscemi karaktere volt a kakukktojás, akit sokszor parkolópályáról kellett visszarangátni, hogy szerepeljen a részekben, ezúttal viszont Karan Soni “Dilinyós” szerepe volt az, akivel előzetesen rosszul kalkuláltak az írók. Ez a fejvadász, akit alakított, tipikusan egy, de maximum két epizód erejéig felbukkanó mellékszereplőként működött volna, így viszont sokszor csak tehernek éreztem. A probléma talán abban keresendő, hogy mivel magányos karakterről volt szó, külön történetszálat nem tudott kapni. Bár érdekes módon Benny esetében ezt sikerült megoldani. Szóval egy-két kellemesebb pillanaton kívül sajnos elpocsékolt lehetőség volt az ő stábban tartása.
Még a Jon Bass által alakított Todd Aberdeen is jobban illeszkedett a történetbe. Az ő karaktere univerzális volt, ennek köszönhetően sok poénforrást, és pláne kikacsintást engedett meg a készítőknek. A kedvencem egyértelműen a választás volt, ahol Trumpot parodizálták ki, és amerikai népet, de az agyatlanul vadászóknak is beszóltak általa.
Érdekes, hogy harmadjára is Daniel Radcliffe és Geraldine Viswanathan karakterei közt alkottak szerelmi szálat az írók. Sokat nem gondolkodtak a női szereplőn, szinte egy az egyben átemelték az értelmiségi, az átlagból kiemelkedő gondolkodású szerepet a 2.évadból. Sokszor katalizátora volt az eseményeknek, hogy Radcliffe tündököljön.
Mert hát valljuk be, ezt az évadot Ezékiel atya és Benny a kölyök, vagyis Steve Buscemi vitték el a hátukon. És jaj, mennyire jó, hogy így történt. Mindkét színész lubickolt a szerepben, és jobbnál jobb pillanatokat köszönhetünk nekik. Az atyával végre visszatértünk a csodatevés felé, amiért hálás vagyok, hiszen így hűek maradtak a sorozat címéhez. Az pedig, hogy Buscemi, mint kiélt, öreg banditát alakít, aki megtartotta a “The Teen” nevet, hát minden alkalommal felfelé kanyarította a szám szélét, hiszen a 30 Rockos “How do you do, fellow kids?” mém jutott eszembe.
A végére még kiemelném azt, amikor kikacsintottak az 1.évadra azzal, hogy Buscemi, mint Isten hangja szólt le Zeke atyához a kéményen keresztül, valamint a járványra is utaltak poénosan, mind rögtön az 1.részben, mind pedig a mormonos epizódban. Ezen kívül szerintem a főcím szenzációsan el lett találva, tökéletesen leutánozta a régi verziókat. Végül a szándékosan gagyi CGI. Gondolom lesz olyan, akit zavart, de nekem nem volt vele bajom. Az, hogy ebbe a korba, és ebben a stílusba helyezték el, sokkal elfogadhatóbb volt, és így talán könnyebben megoldották a járványügyi akadályokat is, valamint kevesebb tényleges külső helyszínen kellett forgatniuk.
Ez a jó tehát az antalógia sorozatokban, hogy bármikor vissza tudnak térni. Ez az évad sem volt annyira jó, mint az 1.évad, főleg az évad második fele kezdett sokszor unalomba átcsapni, de számomra mindenképpen jobbra sikerült, mint az előző, és ez főleg a két húzónévnek köszönhető. Berendelésről egyelőre nincs hír, úgyhogy ha ennyi volt, akkor főként kellemesen szórakoztam, de ha lesz folytatás, akkor mindenképpen ott leszek.
negyedikfalblog.wordpress.com 