Retrospektív 2018 – Az eddig bejárt út

A tavalyihoz hasonlóan idén is tartom magam a 2014 óta bevett szokásomhoz, és összeírtam ismét az idei évem. Újfent felhívom a kedves olvasók figyelmét, hogy személyes bejegyzés következik, szóval akiket csak a sorozatok és filmek érdekelnek, azok nyugodtan görgessenek tovább.Kezdjük ott, hogy én már naaagyon régóta úgy tekintek az életemre, mint egy sorozatra. És mint minden ilyen szériának, ennek is van egy showrunnere. Egy felsőbb hatalmú lény? Az Univerzum Energiái? Nem tudom. Nevezzük írónak. Ő pontosan tudja, hogy hová akarja eljuttatni a karakteremet, és ezért sokszor, ha olyan dolgot teszek, ami elterítene a végső célomtól, akkor ad egy atyai pofont, amivel visszalök a helyes útra. Persze én ennek sokszor nem látom értelmét, de az idő mindig a forgatókönyvírókat igazolja. Igen, szerintem több is van. Van, hogy egy showrunner több ember életébe is beleír egy-egy dolgot, hogy később keresztezzék egymás útját. Crossover-event. És be kell látnom, hogy a 2016-os és a 2017-es év folyamatos pofozgatásai után eljutottam 2018-hoz, ahol végre úgy érzem, hogy a jó irányba haladok, hogy elérjem a céljaim, és beteljesítsem azt, amit a showrunner kitalált nekem. Hogy miről is beszélek? Mondom máris!

Azzal a cliffhangerrel fejeztük be a 2017-es évet, hogy ott voltam egy szakdolgozattal a kezemben, az államvizsga előtt, rettegve. A fejem üres volt, fogalmam sem volt, hogy hogyan tervezzek tovább a 2018-as évre. Hadd teasereljek annyit, hogy hatalmasat fordult velem a világ, ez az idei bejárt út tényleg hosszú volt. 1 évvel ezelőtt megvetettem a konditermes majmokat, nem dolgoztam még olyan munkahelyen, amit ne utáltam volna, mióta megszereztem a jogsit, nem vezettem, mert rettegtem az autóvezetéstől, és elkeseredetten kerestem az igazit. Spoiler: mindegyik megváltozott az év végére. De lássuk, hogy milyen volt az az út, amit be kellett járnom, hogy eljussak idáig.

A fonalat természetesen januárban vesszük fel, amikor az életem showrunnerje eljutott egy fontos mérföldkőig: megszerezzem a diplomát, és vágjak bele vakon a nagybetűs Életbe, vagy pedig bukjam el, dolgozzak még a szakdolgozatomon, tökéletesítsek rajta, találjam ki, hogy mit akarok, és élvezzem még fél évig a diáklétigazolvány előnyeit, hogy júniusban teljesen felkészülve menjek neki a nagy feladatnak? Napokig, talán hetekig őrlődtem, de úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Voltaképpen az egész januárom abból állt, hogy tanultam. Állítólag még soha nem láttak engem ennyit tanulni. Lett egy napi rutinom, aminek a vége az volt, hogy órákon át tanultam, és ismételtem a tételeket. Eljött hát a nagy nap, én pedig nem izgultam annyira, mint mondjuk az érettséginél. Amikor viszont leültem a bizottság elé, és 8 ember szempárja szegeződött rám, olyan elementáris blokk jött rám, mint legutolján talán csak Darren Shannel való találkozásomkor. Valahogy kipréseltem magamból a válaszokat, de rekedt, elcsukló hangon. Így hát meglett az államvizsga közepes eredménnyel! De kit érdekel a közepes? Végeztem az egyetemmel január 30-án. Életem talán legnehezebb 6 hónapját hagytam magam mögött és zártam le, búcsút intve az intézménynek és Győrnek.
Ebben a hónapban történt az első új korszakot jelentő esemény (lesz még sok ilyen): Phil Taylor, a kedvenc darts játékosom, 16-szoros darts világbajnok, visszavonult rögtön az év elején. Világbajnoki döntőt játszott, amit sajnos elbukott, de mégsem erről marad emlékezetes a döntő, hanem a búcsúztatásáról. Felemelő sporttörténeti pillanat volt. Miatta szerettem meg a dartsot. Köszönök mindent, Phil “The Power” Taylor!

Jött a február, és itt álltam sikeres államvizsgával, a nagyvilág előtt és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Próbáljam azonnal megvalósítani az álmaimat? Hiszen csak eddig terveztem az életben. Bevallom, itt úgy éreztem, hogy a showrunner hibázott, és belevitt egy labirintusba, aminek nem tudtam, hogy hol van a kijárata. Szerencsére először a diplomaosztó következett, február közepén, addig végre fellélegezve hátradőlhettem és élvezhettem a gondtalan heteket. Utána viszont jött az, amiről senki nem beszél igazán. Azt hangoztatja mindenki, hogy szerezd meg a diplomát, aztán kezdj dolgozni és élni. De hogy ezt miként kell véghez vinni, és mit kell tenni közvetlenül ezután, az valahogy kimarad a történetekből. Rengeteg papírmunkát kellett elvégezni. Be kellett jelentkeznem a munkaügyi hivatalba, ami megérne egy külön posztot, de már így is túl hosszúra nyúlik ez a történet. Azt hittem, hogy könnyen fognak nekem munkát találni ott. (Spoiler: nem sikerült nekik) Egy valamiben biztos voltam, hogy nem akarok visszamenni Győrbe, és Budapestre sem álltam még készen.

Márciusban kezdett egyre jobban zavarni, hogy nem csinálok semmit, nincs munkám, de még viszonylag nyugodtan tudtam elfogadni a tudatot. Eljártam egy 10 alkalmas masszázsra, mert nagyon ropog az egyik lapockám, azt hittem, hogy segíteni fog. Nem segített, de legalább ezt is kipróbáltam. Részt vettem egy popkoncerten, ahol a legnagyobb filmzene klasszikusokat játszotta el a Szombathely Város Fúvószenekar Egyesülete. A végére hagytam a fekete levest. Felhívtam az egyik helyi online hírportált, hogy van-e szabad munka náluk. Voltam állásinterjún, jól is sikerült, szóban megegyeztünk, hogy elindítják (ők!!!) a papírmunkát, és felvesznek online szerkesztőnek. Ééés ezután semmi. Azt hitték, hogy én intézem a dolgokat, így ők nem csináltak semmit. Telt-múlt az idő, majd a főnök már fel sem vette a telefont. Így hát nem lettem újságíró. Legalábbis először nem. A diákigazolványom érvényessége ebben a hónapban elveszett, úgyhogy innentől kezdve már semmilyen kedvezményt nem élveztem az életben.

(Szombathely Város Koncert Fúvószenekarának koncertjének borítóképe.)

Áprilisban tovább kerestem munkát, elmentem Győrbe, és főleg Haladás meccsekre jártam, hogy legalább ne otthon üljek. Kezdett egyre kilátástalanabbnak tűnni a helyzet, a pénztartalékaim fogyóban voltak. Ennyire emlékszem áprilisból, meg arra, hogy mindenki kérdezgette, hogy mikor találok már munkát. Mintha az olyan könnyű lenne… Legnagyobb elkeseredésemre, hogy kimozduljak a komfort zónámból és megismerjek új embereket, elmentem egy slam poetry estre, hogy megtudjam, mégis mi a franc ez. Nos, annak örülök, hogy a fiatalok verseket írnak, de ez nem az én műfajom. Azért még egyre elmentem. Megismerni itt nem sikerült új embereket. A showrunner iróniája, hogy később még előkerül a slam poetry közösség az év végén.
Az igazi gyomros aztán akkor jött, amikor Arséne Wenger, az Arsenal menedzsere bejelentette, hogy 22 év után visszavonul. Egy újabb éra ért véget. Mercy Arséne!

Májusban a volt iskolámba ellátogatott egy öreg diák, akiről sosem gondoltam volna, hogy ott tanult. Ő nem volt más, mint Scherer Péter. Elképesztően vicces és érdekes volt az a másfél óra, amíg beszélt. Sebestyén Balázsék is megint ellátogattak Szombathelyre, ezúttal viszont annyira szakadt az eső végig, hogy csak távolról tudtam figyelni őket, fedett helyről. De megint kint voltam, ahogy eddig mindig. Ezen kívül már rendesen pánikoltam, amiért nincs munkám. A Diákhitelt, amiből csináltam a jogosítványt, júniustól el kellett kezdenem visszafizetni, a TB-t is júniustól kellett fizetnem, a pénzemmel pedig már az utolsókat rúgtam, így eseményekre sem jártam. Ekkor a semmiből egy barátom megjelent, akivel együtt forgattunk már több filmet is, hogy van hely a város másik online újságjánál, és elég komolyan beajánlott a főnöknél. A fizetés elég jó volt, elhelyezkedésileg is megfelelt, és azt csináltam volna, amit szeretek, viszont 3 műszakban (egyik hét délelőtt, másik hét délután, harmadik hét cikk írás). Viszont a délutáni műszakot otthonról is tudtam volna végezni. Telefonos interjú megint jól sikerült, és már arról volt szó, hogy mikor menjek be aláírni a szerződést. Ekkor az élet közbeszólt. Áprilisban vagy májusban a nagy elkeseredettség miatt minden szombathelyi állásra jelentkeztem az egyik álláskereső oldalon, és egyszer csak megcsörrent a telefonom. Az egyik helyi cég a környezetmérnök diplomám miatt behívott állásinterjúra. Nem volt vesztenivalóm, tapasztalatom sem volt még a szakmámban, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával bementem. Megint jól sikerült az interjú, de el is felejtettem, hogy ott voltam, mert fejben már az újságírásra készültem. Aztán itt jött a csavar. A cég engem akart felvenni, miközben arra vártam, hogy menjek aláírni a szerződést. Várakoztattam őket a válaszommal, és jól tettem, mert egy fővárosi politikus a saját emberét az utolsó pillanatban beültette a helyemre. Így elfogadtam az szakmámban az állást. Pályakezdőhöz képest korrekt fizetés, fix munkaidő, ráadásul szakmában, viszont a munkahelyig nem ment busz, szóval motorral kellett járnom. Jó, jó, de mi lesz, amikor megérkezik a hideg? Nem foglalkoztam ezzel ekkor még, mert örültem, hogy véget ért az otthon ülős időszakom, mert elkezdtem dolgozni!

(Fotó: Nagy Jácint, vaol.hu)

Júniustól beindult az élet számomra. Életem első komoly munkahelyén kezdtem dolgozni. Szépen lassan kezdtem kapni a felelősségeket, munkákat. Nagyon lassan. Rosszul is éreztem magam, hogy mások szétdolgozzák magukat kevesebb fizetésért, mint én. Oké, nekik nincs diplomájuk, sőt, talán még érettségijük sem, de nem éreztem fairnek. Június 10-én megtörtént a Tune Up 100.adása, amin részt vettem és amiről már írtam is az év során. Valamint ellátogatott Szombathelyre Tóth Gábor, vagyis BioGabi, aki egy előadást tartott a helyes táplálkozásról. Mivel megvan az E-Mentes Övezet című könyve, ezért ez jó alkalom volt dedikáltatni vele. És még valami június hónappal kapcsolatban. Az évadban először mentem Falco kosárlabda meccsre, mert nagydöntőt játszottak a sárga-feketék. Hazai pályán egész szezonban veretlenek voltak. Elmentem, kikaptak. Tavaly ugyanez volt. 2 év alatt kétszer kaptak ki, és hát 2 alkalommal voltam kosármeccsen. Igen, pont ezen a kettőn. És a tavaly forgatott filmünk, a Párhuzam is elkészült. Én elégedett voltam a végeredménnyel. Várom az újabb kihívásokat!

(Az egyik városban a faliújságra kitett kép rólam “munka” közben.)

Júliusban, az első fizetesemmel a zsebemben (képletesen, nem szó szerint) hosszú idő elteltével ismét elmentem a Mondo Conra. Bevallom, ez már nem nekem való. Egyszerűen nem tudott lekötni az esemény. Arról szól, hogy összegyűltök a barátaitokkal és jól érzitek magatokat beöltözve. Belevágtam az edzésbe is, és egy személyi edzőt fogadtam, hogy terelgessen a helyes úton és főként azért, hogy ne hagyjam abba pár alkalom után. Egy nagyszerű embert ismertem meg az edzőm személyében. És a végére hagytam az igazán nagy dolgot: 2 év elteltével ismét behívtak statisztának egy forgatásra. Sopronban forgott a Berlin Station 3.évadának egy része, én pedig két napot is ott voltam a forgatáson. Találkoztam sok ismerőssel korábbról és megismertem újabb embereket. A végtermékben az arcom nem látszódik, de azért mutatok egy kulisszák mögötti fotót magamról.

(A jobb oldali az egyetlen Conon készült kép. Mert ez a csávó meg is érdemelte, hogy képet készítsünk vele.)

Augusztusból már kevesebb dologról tudok beszámolni. Aki olvassa a blogot, az tudja, hogy megcsináltam egy magam elé állított kihívást a “7 days 7 movies From 1992“, amikor 7 napon át a születési évemből néztem filmeket. Mivel a munkahelyem volt az egyik fő támogatója a szombathelyi ifjúsági vízilabda vb-nek, ezért végignéztem, ahogy hazánk ifjai a döntőig meneteltek. Nagyszerű idő, még jobb meccsek és remek hangulat. Végül pedig a születésnapomon elmentem az évente megrendezendő Karnevál Színházra, a Weöres Sándor Színház előadásában. Ez a csapat nem tud csalódást okozni.

Szeptemberben a vezérigazgató édesapja, aki szintén a cégnél dolgozik, és sikerül jól kijönnünk egymással, meghívott a céges sportnapra. Sajnos Zalaegerszegen volt, ami szombathelyiként felháborító számomra (riválisok a focicsapatok), de elmentem. Nem volt nagy szám, állítólag az utóbbi évek leggyengébbike lett, de összekovácsolt a munkatársaimmal. A hónap végén pedig az unokatestvérem meghívott az esküvőjére, amire elutaztunk, és végre egy lagzin is részt vettem.

Októberben el kellett kezdenem gondolkodni alternatív megoldásokon, hogy hogyan jutok el a munkahelyemre, mert bár az idő szeptemberben rosszabb volt, és elkaptam záport is motorral, az ősz második hónapja nyugodtabb volt. Viszont vészesen közeledett a tél. Én pedig eldöntöttem: legyőzöm a vezetéstől való félelmem. Először a céges autóval kellett mennem, aztán apáméval is gyakorolni kezdtem, közben pedig bőszen keresgéltem a hirdetések között. És megtaláltam! Az Univerzum, vagy a showrunner humorát kiemelném, mert az autó, amit vettem, a volt lakótársam barátnőjének tulajdonában volt, így mindketten tudtuk, hogy a másik fél megbízható. Korábban autókereskedőtől is próbáltam venni, de nem volt túl jó tapasztalatom e téren. Az autót tehát megvettem, és azóta is majdnem napi szinten hajtom, és nagyon megszerettem a vezetést. Sikerült átlépnem a saját árnyékomat!
A hónap legvégén megszűnt a Class FM online rádióként is, így egy korszak ezzel is lezárult.

A november azzal telt, hogy barátkoztam az autóval, intéztem a papírmunkát. Azért a hónap végére egy programot sikerült becsúsztatnom. Felkértek minket a svédelős videóink miatt, hogy készítsünk el egy drog-prevenciós reklámfilmet. Ezt ITT lehet megtekinteni. Valamint Csernus doki tartott előadást Szombathelyen és nagyon jó dolgokat mondott. Azt hiszem tudtam tőle tanulni, és nekiálltam szembenézni önmagammal, és kimondtam saját magamnak azokat a dolgokat, amiket eddig nem mertem. Abbahagytam az önmagamnak való hazudozást. És egyébként ezt kéne mindenkinek, mert a felületi kezelés csak ideig-óráig működik, közben belül rohad tovább az az alma.
Ebben a hónapban hunyt el Stan Lee, akinek Pókembert, a kedvenc szuperhősömet köszönhetem. Köszönök mindent!

Amikor kezdtem úgy érezni, hogy az év vége kezd leülni, akkor felpörögtek az események. Az agglegény, egyedül élő, megkeseredett, nyugdíjhoz közelítő szomszéd beperelt, mert zavarta a kocsibeálló, amit építettünk (4 fa lábon egy tető, ami 2 méter magas, árnyékot se vet a kertjébe). A pert amúgy megnyertük. Az előző hónapban készült drog-prevenciós videónkat egy slam poetry esten vetítettek le. Mondtam én, hogy visszatér még ez az esemény. (Szép visszacsatolás, showrunner!) Ennek kapcsán meghívtak a helyi tv-be, hogy beszéljek a videó elkészüléséről. Arról csak képet rakok be, a videót nem merem. (:D) Ezután belevágtam két kisebb műtétbe. (Belevágtam, értitek. Haha…) Az arcomról lézerrel eltüntettek egy érkidudorodást, ami már 3 éve ott volt, és úgy nézett ki, mintha lenne egy pattanás az arcomon, majd pedig a fejemről leműtöttek két anyajegyet. Mindkettő maszek rendelőben történt, és profi munkát végeztek. Féltem, hogy nagyon meg fog látszódni a fejemen a heg, és nem fog ott haj nőni, de szinte semmi nem látszik, hogy történt ott valami. Bármi olyan ötletem lesz, amihez sebészet kell, ehhez a dokihoz megyek. És persze csak a maszek rendelőjébe, semmiképpen sem kórházba. És a szokásos decemberi Tankcsapda koncerten is ott voltam természetesen, ami a legjobb koncertjük volt eddig, mert minden albumukról a legjobb számukat játszották visszafelé haladva! A névnapomkor, december 30-án megnéztem a Bánfalvy Stúdió “A miniszter félrelép” darabját, ami szenzációs volt. Annyira sokat nevettem, hogy a végén már nem bírtam. Beleznay Endrét külön kiemelném, aki ellopta a showt. A szilvesztert pedig Budapesten töltöttem.

Ha már úgyis annyi sorozatról és filmről írok a blogon, akkor ebből a szempontból is összegzem az évet. A tavalyi 66 filmnézést (amiből 53 volt új film, a másik 13 újranézés volt) idén megugrottam, de a 74 filmnézéssel (amiből 16 volt újrázás, tehát 58 új filmet láttam) nem vagyok elégedett. Jövőre többet szeretnék, de nehéz lesz megugranom ezt a lécet. (A 2019-ben várt filmjeimről január 1-jén teszek ki egy listát.)
Viszont moziba is szépen jártam, ezekről íme a lista:
Január: sajnos semmi, rossz volt a felhozatal számomra
Február: Éjszakai játék (6/10, pozitív meglepetés volt a film)
Március: Ready Player One (8/10, ezt újráztam is moziban), Tomb Raider (6/10, egynek elment)
Április: Bosszúállók – Végtelen háború (9/10, még moziban újráztam, és később eredeti nyelven is)
Május: Deadpool 2 (8/10, na számomra ez volt az a DP film, amit látni akartam, nem az első rész)
Június: Kszi, Simon (8/10, óriási meglepetés)
Július: Felhőkarcoló (5/10, elmentem rá, mert kellett valami júliusra is, de túl komolyan vette magát a film)
Augusztus: Mission: Impossible – Utóhatás (10/10, vagy inkább futóhatás, imádtam, instant kedvenc)
Szeptember: hát itt sem volt semmi a mozikban számomra
Október: Első Ember (8/10, elképesztő, szó szerint földöntúli élmény volt), X – A rendszerből törölve (7/10, tetszett, de sok volt a hibája)
November: Ruben Brandt – A gyűjtő (ilyen filmhez még nem volt szerencsém, ezért nem tudom objektíven értékelni)
December: Pókember – Irány a Pókverzum (7/10, jó volt, de számomra túlhypeolták, ezért nem élveztem annyira, pedig Pókember fan vagyok), Rossz versek (9/10, ez a film rólam és a lányokról szól, akikért küzdöttem, imádtam!)

Félve álltam tehát 2018-hoz, mert nem tudtam, hogy mire számítsak, nem voltak terveim, céljaim, és ahhoz képest fantasztikus évet zártam! Lett diplomám, munkám, autóm és elkezdtem edzeni. Sikerült fejlődnöm, és erre büszke vagyok! Nagyon sokat kellett küzdenem ezért, két csúnya mélypontom is volt idén, de összességében hálás vagyok. 2016-os pokoli év után, valamint a 2017-es felfelé ívelést követően 2018 már jó év lett. 2019-re nincsenek nagy terveim, ami van, az az, hogy szeretnék világot látni. Megért bennem a dolog, hogy immáron autóval elkezdjem bejárni az országot, és a környező országokba is ellátogatnék, úgy, mint Ausztria, Szlovénia, Szlovákia. Ezen kívül a legnagyobb kérdésre szeretnék választ kapni: Budapestre költözzek, vagy sem? Az idei év második felében eléggé megszaporodtak az utalások, és a jelek, hogy oda kéne mennem, de még nem állok készen. Úgyhogy az Univerzumra, vagy a showrunnerre, vagy akárkire is, de rábízom a választ. Ha színészi karrierbe akarok kezdeni, akkor mindenképpen fel kell költöznöm, és úgy érzem, hogy az igazit sem Szombathely utcáin, vagy egyik bárjában fogom megtalálni. Majd meglátjuk. 1 év múlva találkozunk!

 

Most egy olyan személyes bejegyzés érkezik, ami tényleg nagyon rólam szól. Akit ez már nem érdekel, annak nem kell tovább olvasnia. Szóval:
Amiről mindenképpen szeretnék még írni, az az, hogy mennyit dolgoztam magamon idén. Habár tavaly szakítottam a barátnőmmel, ő idén megpróbált visszakúszni hozzám, és megszegtem azt a szabályom, hogy nincs második esély. Adtam. Belebuktam. Erről nem is szeretnék hosszabban írni, viszont ez az újabb csalódás indított el egy olyan úton, ahol rátaláltam önmagamra. Nagyon nagy szavaknak tűnnek ezek, de elmagyarázom. (Akit nem érdekel, nyugodtan ugorja át a következő bekezdést.)
Idén júniusban, amikor eléggé lent voltam érzelmileg és lelkileg, elhatároztam, hogy rendbe fogom hozni az életem. Ezt ugyebár fentebb is írtam. Testileg neki is álltam a konditerem és az edzőm segítségével, viszont lelkileg sokáig őrlődtem, hogy merre tovább. Nem akartam visszamenni az exemhez már, de elengedni sem tudtam. Két szék között a pad alatt voltam. Egész életemben (legalábbis sok fiatalkori emlékem ehhez fűződik) kerestem a társamat, a másik felemet. Óvodában, alsóban, majd felsőtől kezdve tényleg azt hittem, hogy most már lesz nekem is barátnőm. Aztán teltek-múltak az évek, és bár kétszer is megadatott, hogy volt párom, egyik sem volt az igazi boldogság, és nem tartottak túl sokáig. Az Univerzumot okoltam, kértem, hogy küldjön valakit, aki mellett ki tudok teljesedni, de csak nem érkezett senki. Arra gondoltam, hogy előző életemben valami olyan szörnyűséget követtem el, ami miatt most szenvedek. Aztán elkezdtem gondolkodni, beszélgetni magammal. Nevethettek, őrültnek gondolhattok, de használt! Rájöttem, hogy saját magamnak is hazudtam. Akárhányszor kapcsolatban voltam, tehernek éreztem, sajnáltam az időt, nem tudtam kezelni a helyzetet. Úgyhogy leültem és végiggondoltam. Miért akarnék barátnőt, amikor magamra sincs időm? Nem csinálom meg, amiket szeretnék, és nem megyek oda, ahova szeretnék. Ha lenne, akkor sem akarná feltétlenül ugyanazt, amit én, tehát azt a kevéske szabadidőmet rosszul használnám fel. Ki vagyok én? Mit akarok? Mi a célom? De nem a család, az utódnemzés, hanem én, mint egyén. Miért ugrok állandóan fejben előre oda, hogy családom van, amikor itt van az időm, amikor egyedül vagyok, és fejleszthetem önmagam? Van már pénzem, munkahelyem, kiállásom, véleményem, nem függök a szüleimtől. Megtehetem azokat a dolgokat, amiket szeretnék elérni az életben. Nincs rajtam a teher, hogy minden nap keresnem kell valakit telefonon, foglalkoznom kell a másikkal, miközben magamra is alig van időm. Csernus előadása pedig végképp felnyitotta a szemem. Egészen eddig egy durcás gyerek voltam, aki akart valamit, amit nem kaphatott meg, de azért, mert még fel sem voltam készülve rá. Melyik nőnek kell egy gyerek, mint társ? Igen, lesz majd sajátja. De a párja ne legyen egy problémás, panaszkodó, tutyi-mutyi, meghunyászkodó kisfiú! És én az voltam. Mert féltem a veszteségtől. Hogy megint egyedül maradok. Mert egyedül gyenge voltam, és féltem a saját gondolataimtól, és érzéseimtől, amiket magamnak sem vallottam be. Érzékeny vagyok, igen. Vannak érzéseim, igen. De attól még lehetek férfi! Van még dolgom magammal, de tisztán látszik, hogy ráléptem egy útra, végre a helyes útra, aminek a végén olyan ember lehetek, aki mindig is akartam. Szembenézek a félelmeimmel, és megharcolok velük. 2019 júniusáig hagytam időt magamnak, hogy “elkészüljek”. És remélhetőleg akkor egy jobb ember leszek, aki tudja, hogy ki önmaga. Mert manapság sajnos mindenki másban, legyen az tárgy, vagy személy, keresi a boldogságot, miközben önmagával sincs tisztában. Pedig le kéne ülni a csendben, vagy odaállni a tükör elé, és kőkeményen, őszintén szembenézni önmagaddal, és feltenni a kérdéseket: Egyedül, a csendben boldog lennék önmagammal?