Nem terveztem ezt a posztot megírni, de egyszerűen annyira csalódás volt a Winchesters 2.része, hogy muszáj kiadnom magamból azt a sok fájdalmat, amit a sorozat elkövetett. Elvileg Jensen Ackles felügyeli a sorozatot, de olyan, mintha a készítőknek nem állt volna rendelkezésére 15 évadnyi Supernatural.
Kezdjük ott, hogy ez a korszak nagyon nem az én ízlésemnek való. Aztán a karakterek közti dinamika döcög. Carlos és Latika közt legalább érződik valami spontán, de egy idő után nagyon fárasztó előbbi viselkedése, aki jóformán semmit nem tesz hozzá az egészhez. Csinált két kamu igazolványt, de hogy hogyan, arra már nem tértek ki. Mintha olyan könnyű lenne hamisítani.
De a sorozat legnagyobb hibája számomra, Mary. A castingot továbbra sem tudom elfogadni. Rettenetesen túltolja a kemény csajt, nem vicces, nem laza. A karakter kidolgozása nagyon felületesnek tűnik, és olyan, mintha beleszóltak volna egy szinttel feljebbről, hogy milyen legyen.
Az egyetlen jó dolog, ami kisült a sorozatból, az John Winchester és még azt hiszem az anyja. Ők jól lettek castingolva, sőt John tökéletes még mindig, de legalább megvan köztük a kémia, ami nem mondható el Johnról és Maryről.
A CGI még az eredeti sorozat első részein is túltesz pocsékságban. Egyszerűen nevetségesen néznek ki a szörnyek. Ráadásul a megölését ennek a lénynek egy könyvből találják ki, amit soha nem ölt még meg senki, de ők két perc alatt rájönnek. Mellesleg rém gagyi volt a megoldás. A Supernatural sosem követett el ilyen hibát.
A világ, a hangulat, a vadászat jó lehetne, de nem képesek kihozni belőle még az elvárt szintet sem. Dean pedig alig narrál valamit. Sokkal hangsúlyosabbnak kéne lennie. Ebben a részben is csak az epizód elején mondott nagyjából két mondatot. Még egy részt adok, és ha azt sem fogom szeretni, sőt unom is, akkor ideje korán búcsúzom a Winchester szülők történetétől, mert egyszerűen nem köt le.
Mégkésve, de nem elfeledkezve, hiszen ma 1 éve ért véget a sorozat. (Érdekesség: ezt a posztot január 24-én hoztam létre.) Ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy annyira meghatott a vége, hogy eddig nem tudtam szóhoz jutni, de ez nem igaz. Most viszont engedjétek meg, hogy egy hosszabb hangvételű bejegyzés legyen ez, egy kis visszaemlékezés a sorozatra, és hogy én hogyan találkoztam vele, végül pedig az évad második feléről, valamint a zárásról fejtem ki a véleményem.
Elöljáróban azt mondhatom spoilermentesen, hogy túl sok volt a kihagyott ziccer, lehetőség, és a sehová nem vezető, ráadásul lezáratlan szál, de a 19.rész elérte nálam a katarzist, a 20.rész pedig egy olyan lezárást adott, amit ha nem is pont így oldottam volna meg, de eléggé hasonló befejezést gondoltam én is a sorozatnak, és a Winchester tesóknak. 100%-osan így sem voltam elégedett, de csak sikerült könnyeket csalni a szemembe.
Kevés meghatározó sorozatom van, és habár nem ez tett junkievá, de mégis kiemelt helyet foglal el a szívemben a Smallville. A sorozat 2001-ben kezdődött a TheWB amerikai csatornán és 2011-ben ért véget. Én először a TV2-n láttam, ahol 2002-ben debütált a régi jó vasárnap délutáni sorozat-maraton tagjaként. Nem emlékszem, hogy pontosan melyik részt, vagy hogy miért kezdtem el, de talán azért, mert régen is szerettem a Superman sorozatokat, azokon belül is a Lois és Clark – Superman legújabb kalandjait.
Akkoriban 1 éven belül jöttek szinkronnal az új sorozatok (a Supernatural is, aztán tudjuk, hogy a 3.évadra éveket kellett várni), aztán sajnos nem mindig váltak be, ezért sokszor éveket kellett várni a folytatásra. Bár a Smallville esetében tudták tartani a körülbelüli 1-1,5 éves lemaradást az odakinti vetítéshez képest, ami az ismeretlen nézettség tekintetében népszerű sorozatot jelenthetett. Emlékszem, hogy akkoriban nem volt internetem, és nem értettem, hogy az 1.évad végi cliffhanger után miért nem folytatódik a vetítés a következő vasárnap, és kétségbe voltam esve, hogy nem tudom meg mi történt a tornádóba belefutó Clarkkal.
Bizony számos olyan jelenet, epizód, vagy pillanat van, amire a mai napig emlékszem, és kiemelkedőnek találok. A sorozat ismerőinek szerintem elég csak ezeket megemlítenem: tornádó, szexuális felvilágosítás és a hőlátás, vörös gyűrű, bőrbebújt, a barlang, Lionel vaksága, az űrhajó robbanása, Lex megőrülése, vakság, boszorkányok, Clark és az amerikai foci, Shelby a kutya, a második meteorzápor, a karácsonyi epizód, a 100.rész vagyis az Elszámolás, a Fantom Zóna, tüsszentés, Lois ketrecharca, és még folytathatnám a sort, és biztos van olyan, ami nincs ebben a listában, de másoknak eszükbe jutott, nekem viszont ezek voltak a legemlékezetesebb részek. Egyébként az effektek meglepően jók voltak. A mai napig megállják a helyüket. Legalábbis az első 5-6 évadé. Utána érezhető volt, hogy csökkent a büdzsé.
Clarkkal együtt nőttem fel, hiszen amikor a tv-ben ment a sorozat, akkor voltam én is tinédzser, és imádtam a gimis hangulatot, amit a sorozat parádésan fogott meg, és sokszor szerettem volna én is ebben a világban élni. Ehhez a hangulathoz pedig sokat hozzátettek a tökéletesen választott zenék. Hiszen ez volt az a korszaka a sorozatoknak, amikor még a legkisebb átvezető jelenetekhez is licenszelt zenéket használtak (és mennyire jó is volt így). Született két lemez, amiben a legjobb zenéket szedték össze a sorozatból. Az egyik címe Talon Mix, a másiké Metropolis Mix lett. Clark pedig maga volt a színtiszta jóság, és egyben esendőség, amiben magamra ismertem, és ez is formált azzá, aki most vagyok.
Akiről érdemtelenül keveset beszél a sorozatszerető közösség, az Lex Luthor és az őt megformáló Michael Rosenbaum. Amit az írók és főleg a színész bemutatott személyiségfejlődés éveken át, arra még a Breaking Bad készítői is csak elismerően tudnának csettinteni. Ugyanis a sorozat kezdetén Lex egy, az apja árnyékában létező, botladozó gazdag ficsúr volt, de gonoszság nem igazán volt benne, annál inkább az apjában, Lionelben. A Smallville viszont szinte tökéletes adagolással fordította át a kettejük oldalát a jóról a rosszra, valamint fordítva. Rosenbaum 7 éven át építette fel azt a Lex Luthort, aki egyszerű emberként Clark legnagyobb ellenségévé nőtte ki magát, és ilyet nem sűrűn látni a képernyőn.
Még egy fő(bb)szereplőt kiemelnék, az pedig Chloe Sullivan, akit Allison Mack alakított. Habár az utolsó etapban csak félig volt főszereplő, mégis ő volt Tom Wellingen kívül az egyetlen, aki mind a 10 évadban szerepelt. A Clarkkal való kapcsolata sokszor bonyolult volt, igazi tini-dráma, de mégis egy erős karakterré és legfőbb szárnysegédjévé nőtte ki magát. Talán nem véletlen, hogy az ő mesélésére futtatta ki magát a sorozat. Kicsit ront az emléken, hogy azóta a színészőről sötét tettek derültek ki, így más megvilágításba kerül néhány dolog, de én mindig is külön tudtam választani a karaktert, az eljátszójától.
Említsünk még szót Erica Duranceról, aki újraalkotta Lois Lane karakterét, és számomra maga mögé is utasította az előtte és utána jövőket is. Egyszerűen ő volt a tökéletes választás. A jellem, a karakter, a színészi játék és az eyecandy. Eleinte irritáló volt, de még pont a határon belül, és szép lassan ő is beérett, vagyis benőtt a feje lágya, és elfoglalta a helyét Clark mellett, mint hű szerelme és társa. Pazarul alakították az ő karakterét is. Amikor megérkezett, nagyon nem illettek össze, de pont sikerült úgy irányítani mindkettejük jellemét Clarkkal, hogy végül megérkeztek egymás mellé.
Nekem minden páros évad tetszett jobban. A 2.évadban elkezdték a mitológiát mélyíteni, és a töltelék részek is érdekesek voltak, hiszen úgy tűnik rájöttek mik voltak az 1.évad hibái. A 4.évad szinte minden epizódja kiemelkedő volt, hiszen az utolsó gimis évükről szólt, és a finálé az egyik, ha nem a legnagyobb hatást gyakorolta a sorozatra. A 6.évad a fantomok üldözésével telt, és jól szórakoztam végig. A 8.évad volt a váltás szezonja, hiszen akkor kellett megnyírbálni a költségvetést, több főszereplő kiszállt, a licenszelt zenék elmaradtak, és az egész sorozat kapott egy low budget hangulatot, amit ugyan bánok, főleg, hogy nem lett látványosabb a főellenséggel vívott harc, de mégis érdekes volt látni a megújult Smallville-t. És a 10.évad méltó lezárást adott, a 200.rész pedig az egyik nagy kedvencem a sorozatból.
Köszönöm, hogy elkészült a sorozat, és még jobban köszönöm, hogy nem lett elkapkodva, és nem lett elkaszálva sem, így a végére értünk annak, hogy hogyan lett Clark Kentből Superman. Mindazonáltal az Arrowverseben láthattuk az utózöngéjét, hogy ez a Clark végül lemondott az erejéről, és halandó lett, hogy családot alapíthasson. Bevallom, először nagyon mérges voltam, de belegondolva ez volt számára a legjobb döntés, mert a Tom Welling-féle Clark ezt az utat járta, és efelé haladt mindig is.
Ui: Volt szó róla, hogy Metropolis címen folytatják az eredeti szereplőkkel, erre azonban nem került sor, képregényben viszont folytatódott a Smallville. Most viszont Tom Welling és Michael Rosenbaum közösen elkezdték fejleszteni az animációs sorozatot, ami közvetlenül a sorozat vége után folytatódna. Reméljük lesz belőle valami.
Ui2: Remy Zero, a sorozat főcímdalát éneklő énekes cameozott a sorozatban, ahol szintén előadta a Save Me című számot.
Ui3: A Smallville 1.évada volt az első sorozat DVD, amit megvettem szinkronnal. Azóta is megvan, és rongyosra néztem a lejátszóban.
negyedikfalblog.wordpress.com 