Ted Lasso – Vége a 3.évadnak

És remélem a sorozatnak is.

Nem azért írom ezt, mert ne lett volna olyan jó a 3.évad (bár tény, hogy nem ért fel a 2.évadhoz), hanem inkább azért, mert az utolsó rész annyira tökéletes volt, hogy ritka ilyen befejezést látni. Van rá esély, hogy spin-offként folytatódjon, de ez a jövő zenéje.

Kezdjük a két fő problémával, ami zavart az évaddal kapcsolatban. Az egyik a 12 epizód, a másik egyértelműen a játékidő. A legrövidebb rész az évadkezdés volt, 43 perccel. Ezen kívül négy alkalommal lépték át az 1 órás hosszt, ami az előző évadok rövidebb epizódjaihoz képest már fárasztóan hosszú volt. A 12 epizód pedig azért lett ennyi, mert rengeteg karaktert mozgattak.

A tovább mögött már spoileresen folytatom.

De megértem, hogy miért tették ezt, hiszen érdekes módon Teden kívül a többi főbb szereplő is elég jól ki lett emelve idén, majdhogynem egy szintre hozták őket a címszereplővel. És ez pedig nagyon jót tett számomra, mert Ted idei kálváriáját nem volt élvezetes nézni. Cserébe megfordították a felállást, és rajta kívül mindenki optimista és pozitív lett, miközben Ted senkinek nem nyílt meg, belül viszont kezdett összeroppanni. De ebben is maradt még el nem használt puskapor érzésem szerint.

Zavaval való kapcsolata érdekes volt, sajnálom, hogy csak pár részig tartott. Tetszett, hogy nem egy nagyképű seggfejet csináltak a játékosból, hanem pont hogy egy nyugodt, isten-komplexusos vezért, aki Ted riválisa volt pozitivitásban. Kár, hogy kilépett a csapatból, benne is lett volna még potenciál.

Utána az amszterdami este, amikor Ted megálmodta a totális futball taktikáját, az nekem nagyon erőltetett volt. Egy ember, aki nem ért a focihoz, váratlanul megvilágosodik, és rájön egy (amúgy már létező) taktikára? Nekem ezt nem adják be. A fiával való együtt töltött epizód viszont tetszett, pláne a gitáros részlet. Ebben nagyon jó volt a sorozat, hogy ilyen emlékezetes pillanatokat szállítson.

Az évadot egyértelműen Roy Kent és Jamie Tart párosa vitte a hátán. Az adok-kapok köztük élvezetes volt, és mindketten nagy személyiségváltozáson mentek keresztül, szerencsére nem a karakterük rovására. A végén a szerelmi háromszög Keeleyvel nem kellett volna, de azt a szálat is le kellett valahogy zárni.

Jamie karakterfejlődése viszont az egész sorozatot nézve az egyik legjobb, hiszen egy önző játékosból igazi vezéregyéniség lett. És pont az tetszett, hogy Jamie nem lett hirtelen tökéletes, még bőven van min dolgoznia magán, de a folytatást már nem is kell látnunk, elég az, hogy rálépett a helyes útra, hogy egy jobb ember legyen.

A másik szereplő, aki több játékidőt kapott idén az Rebecca. Az ő évadát a jósnőnél való látogatás, és a jóslat hatotta át, valamint a Ruperttel való kapcsolata. Egészen az évad kezdetéig azt hittem, hogy össze fogják hozni Teddel, de hál’ Istennek, nem így történt. A Ruperten való túllépést pedig szépen összekötötték a Szuperligára való reflektálásra, és hogy miért nem lenne jó a focinak. (Sajnos a valóságban nem efelé a megoldás felé haladnak a dolgok.) Amikor azt mondta a jósnő, hogy lát egy gyereket és családot, akkor nekem is elsőre az jutott eszembe, hogy lesz majd gyereke, de aztán végülis Ted fia is lehetett volna az a gyerek, akit látott. De szerencsére ez sem így lett. Az amszterdami éjszakában találkozott egy férfival, akivel egész éjszaka beszélgettek, és ez is tipikusan olyan momentum volt, ami jól esett, mert ez sokszor többet ér, és maradandóbb, mint egy együttlét.

Nate és Keeley szálait egy kalap alá veszem, mert mindkettőjük úgy érzem, hogy felesleges volt. Persze, érthető, hogy beleírták őket az évadba, mert az ő fejlődésüket is végigkövettük az első 2 évadban, de akkor még szerves részei voltak a csapatnak, és Ted közelében voltak. Most viszont Keeley saját céget alapított, Nate pedig egy rivális klub edzője lett.

Keeleyből túl sokat kaptunk, főleg magánéleti szálon, Nateből pedig túl keveset szakmai oldalról. Azt gondoltam, hogy Keeley szálát oda akarják kifuttatni, hogy ő fogja megvenni a Richmondot és átveszi Rebecca helyét, pláne miután Rebecca úgy döntött, hogy eladja a klubot. Talán így jobb lett volna, mint ahogy végül alakult.

De ezen kívül több fontosabb momentumot átugrott a sorozat, amit nem értek, hogy miért így döntöttek a készítők, de nekem sokszor hiányérzetem volt, vagy úgy éreztem, hogy rossz sorrendben nézem a részeket.

Az egyik ilyen a coming outos rész. Nem tudom hova tenni, hogy miért úgy vágták meg, hogy maga a vallomás nem hangzik el a játékos szájából, talán így akartak intimitást érzékeltetni. Én nem nagyon szeretem az ilyen szálakat, jó példa erre Keeley és Jack kapcsolata, de az, ahogy itt be lett mutatva Colin által, az még nekem is abszolút elfogadható, és a legfontosabb, hogy befogadható és érthető volt. Bár minden sorozat így használná fel a meleg szálat.

Nate offscreen kirúgását pedig még mindig nem értem, hogy miért maradt ki. Először azt hittem, hogy kihagytam egy teljes részt. Amikor viszont Ted és a fia kilátogattak egy West Ham meccsre, az megint nagyon jó volt, bár én több tudatosságot tettem volna ide. Szerintem erősebb lett volna, ha Ted fia vezeti rá őt, hogy menjenek ki konkrétan Nate meccsére, mert felesleges köztük az ellentét. Sőt, én abban reménykedtem, hogy a Richmond vereség sorozatát Nate fogja megmenteni egy rejtélyes sms-sel, amiben taktikát ajánl Tedéknek, mert titkon még mindig a szívén viseli a klubot. Sajnos ezek kihagyott lehetőségek voltak, így pedig nem nagyon éreztem indokoltnak a sok játékidőt, amit kapott Nate. Értem, hogy szerették volna a karakterét feloldozni, de túl hosszú úton, túl sok idő alatt értünk el eddig.

Amiben fejlődött a sorozat, az a foci. Igen, furcsa leírni, de én, aki aktívan nézem az angol bajnokságot, néha fogtam a fejemet, hogy mik vannak a sorozatban, főleg taktikai szempontból. Nem megyek bele a részletekbe, de amit a Richmond játszott 4-4-2, rettenetesen elavult, és nem csoda, hogy a bajnokságban egy ideig szenvedtek. De a Zava féle taktika már közelebb állt a valósághoz. Pep Guardiola vendégszereplése viszont felrakta a koronát az évadra. Egész végig emlegették az évadban, és az, hogy végül meg is jelent, számomra katartikus volt.

Tudom, hogy sokan azt várták, hogy a Richmond megnyeri a bajnokságot, és így ér véget az évad, és vele a sorozat, de lássuk be, ez nem lett volna reális semmilyen szempontból. A sorozatban is a Manchester City lett a bajnok, és ez így helyes.

Összességében idén már nem tudták olyan jól egyensúlyban tartani a komédiát, az érzelmi szálakat és a drámai vonalat, amit sajnálok. Ettől függetlenül jó szívvel fogok visszagondolni a sorozatra, mert valami más volt, mint amit látunk a képernyőkön. Máshová helyezte a hangsúlyt, és ezzel máris ki tudott emelkedni a végtelenül sok sorozat óceánjából. Felemelő volt, hogy egy sorozat végre meg tudta melengetni a lelkem, és nem a szenvedést, harcot, negatív dolgokat és bukást kellett nézni, és hogy ez egy focicsapat történetébe volt ágyazva, az pedig külön piros pont, mert eddig nem volt ilyen. (Azóta megérkezett a “magyar Ted Lasso”, vagyis a Gólkirályság, de össze sem lehet hasonlítani a két sorozatot.)

Ha lesz spin-off Roy Kentékkel, biztosan ott leszek, főleg ha a készítők is maradnak.

Ui: Amit Beard edző rajzolt a táblára, azt Mikel Arteta találta ki még az All or Nothing dokusorozatban.