Pár éve mindenki Pókember lázban ég, az én rajongásom azonban sokkal régebbre nyúlik vissza. Nagyjából 20 éve mondom, hogy Pókember a kedvenc szuperhősöm. Az Ultimate Spider-Man, magyarul a Csodálatos Pókember 2001-től megjelent sorozata rántott be, ha a 90-es évekbeli sorozat nem lett volna elég. A távolról induló felvezető lényege pedig az, hogy azt a 2001-től kiadott sorozatot ugyanaz rajzolta, aki ezt is, nevezetesen Mark Bagley. Imádom a rajzait, mert úgy tudja megtartani a képregény karakterét, hogy közben rendkívül részletes, és élethűek a mimikák.
Amikor levettem a boltban a polcról és belepörgettem, tudat alatt elfogott az a jó és nosztalgikus érzés, amit a régi Csodálatos Pókemberrel kapcsolatban éreztem, így hallgattam a megérzésemre, és megvettem. Nem is sejtettem ekkor, hogy ismét beleszeretek Pókember történetébe, mert olyat kaptam, ami újra megerősített abban, hogy ő az én szuperhősöm. Ez pontosan az volt, ami a Logan volt.
Kissé meglepett, de utólag belátom, hogy remek ötlet volt, hogy a történet 1966-ban indul. Mind a 6 fejezet egy-egy évtizedbe ugraszt bennünket, ahol más és más élethelyzetben találjuk Petert, és közben bemutatja a főbb ellenségeit is. Tulajdonképpen ha valaki csak felületesen ismeri a teljes sztorit, az az illető ebből nagyon jól fel tudja magát hozni, és képbe tud kerülni minden szinten.
Azon felül, hogy nagyszerűen adaptálja ebbe a füzetbe a teljes történetet, egyéb másik szálakat, a kornak megfelelő aktualitásokat is belecsempészett az író. Például, hogy a szuperhősök elmenjenek-e harcolni a vietnámi háborúba, ami akár gyors győzelmet is jelenthetne. Ehhez hasonló morális kérdéseket feszegetnek a lapok. Nagyon kemény volt olvasni, és látni az egészet, Pókember életét végignézve.
Évtizedről-évtizedre láthatjuk, ahogy Peter tinédzserből felnőtté válik, majd családot alapít, és eléri azt, amire mindig is vágyott. Könyvek ritkán, mondhatni soha tudnak belőlem kitörő érzelmeket kiváltani, de képregények igen. Legalábbis a The Walking Dead sorozat újra és újra bebizonyítja, hogy tudok izgulni, felkiáltani, vagy épp borzongani az oldalak lapozása közben. És most ez a történet is könnyeket csalt a szemembe, amire nem számítottam volna. A vége annyira szép, gyönyörű, és kerek, ráadásul végignézni azt, hogy gyerekkorom hőse megöregszik szerető családja körében, és eléri a katarzist, nem bírtam megállni, hogy ne hullajtsak könnyeket. Fantasztikus volt, amit adott ez a füzet.
Nem is akarok részletesebben belemenni, inkább csak ajánlónak szántam ezt a bejegyzést. Ha szeretitek Pókembert, akkor valahogy próbáljátok meg beszerezni, mert ez a különszám tényleg különleges lett, és a különszámok közül ez lett a kedvencem, és kiemelt helyet foglal el a polcomon és a szívemben egyaránt.
Ui: Nem igazán gyerekek való. Sőt, mivel a harcok csak a történet előregördítése miatt vannak, és sokkal mélyebb, lelki és érzelmi dolgok vannak a középpontba, ezért érett elme és lélek kell hozzá. De persze enélkül is élvezhető a füzet.
negyedikfalblog.wordpress.com 