Végre volt alkalmam újranézni a Marvel filmes univerzumának első csúcspontját, ráadásul hazánkban is megjelent fizikális formában, úgyhogy immáron letisztult bennem a kép a filmet illetően, ezért tud megszületni ez az írás. A Mission: Impossible-lel kapcsolatban is hasonlóképp voltam, mégpedig, hogy első nézés után még ülepednie kellett, és most, az újranézést követően tudom összefoglalni a gondolataimat. A kritika masszívan spoilereket fog tartalmazni, de aki eddig nem látta ezt a filmet, azt valószínűleg nem is érdekli. Szóval lássuk, hogy én miként láttam a Thanos – A Marvel Story-t… izé vagyis a Bosszúállók – Végtelen háborút.
Ez a film a lemondásról és az áldozathozásról szólt. Ez a második nézésre tudatosult bennem. Itt mindenkinek le kell mondani valami olyan dologról, amit szeret, a nagyobb jó érdekében. A hősöknek és az antihősnek, Thanosnak is. Sőt, Thanosnak kell a legnagyobb áldozatokat meghoznia, és döbbenetes, hogy mennyire jól mutatják ezt be. Gondolok itt arra a jelenetre, ahol fel kell áldoznia Gamorát, és elsírja magát. A Russo testvérek nagyon jól tették, hogy rá építették fel a filmet, mert sikerült egy olyan főgonoszt letenniük az asztalra, aki nemcsak, hogy kemény ellenfél (még Hulk számára is), de együtt is lehet vele érezni, ami külön ad egy pikantériát a történetnek. Nem csoda, hogy világszerte megosztó személyiség lett a titán tette (vagyis, hogy Thanos nem tett semmi rosszat). Visszatérve a lemondáshoz. Wandanak Vízióról kell lemondania, Star-Lordnak Gamoraról, Strangenek a kőről, de még Grootnak is jutott lemondás, méghozzá a karja. Egyébként utóbbi az egyik legszebb pillanat volt a filmben, pedig volt pár ezen kívül is. Ahogy Groot rájön, hogy nem tudja tovább kihúzni magát az események alól és a saját testét áldozza fel, hogy Thor megkaphassa a Vihartörőt. Csodás volt.
Elképesztő, hogy ezt a rengeteg hőst mennyire parádésan mozgatták. Minden jelenetben valamelyik ismert hős köszönt vissza a képernyőről, vagy épp Thanos karakterét építgették. Még a Vörös Koponya is megjelent, ami számomra abszolút meglepetés volt, és mindblow pillanat. Ezen kívül többen is kaptak egy al-küldetést a történeten belül, és így sem éreztem túlzsúfoltnak a filmet. Sőt, a film egy részén fél órán át nem látjuk Tonyt. Feltűnt? Hiányzott? Nem. Ennyire jól voltak kezelve a szálak és a karakterek.
Azt hiszem ez a film a legnagyobbak közé fog kerülni, de majd csak a másik felével, a Bosszúállók 4.részével, amivel elvileg egy egész kerek filmet kapunk. Nem mintha így nem lenne már az. Thanost pedig már most szerintem Darth Vaderrel, Jokerrel és a többi nagy ikonikus rosszfiúval egy lapon emlegethetjük. Lehet őt utálni, lehet vele szimpatizálni, szóval megosztó. És még brutális is. Én tűkön ülve várom a 4.felvonást, mert elképzelésem sincs, hogy hogyan lehet visszacsinálni Thanos tettét. Márpedig muszáj lesz, mert azok a karakterek kapnak új filmet, akik elporladtak. Ha időutazást alkalmaznak, annak meg következményei lesznek. De valamit Strange tudhat, mert amikor megtörtént a csettintés, akkor mondta, hogy ez volt az egyetlen út. Egyébként érdekes, hogy pont azok élték túl, akik az első Bosszúállók filmben voltak. A film számomra másodjára is 9/10-es élményt nyújtott. Ahhoz, hogy 10/10 legyen, többszöri újranézés kell, és az, hogy mindig találjak benne valami újat. És egyelőre jó úton halad a Végtelen Háború, hogy elérje ezt a szintet.
negyedikfalblog.wordpress.com 