Elég érdekes vélemény érkezik, ugyanis se nem akartam megnézni, se nem akartam írni erről a filmről, mégis megtörténik. Egy rendkívül nagy filmszerető barátom nem egyszer, de kétszer rávett, hogy megnézzem vele a Ready Player Onet. A könyvet már legalább 4 vagy 5 éve el akarom olvasni, de még nem került rá sor. Ezek után viszont még idén megpróbálom pótolni a hiányosságot. Nem a történetet fogom részletezni a tovább mögött, hanem inkább az élményeimet foglalom össze, mert másodjára már ki tudott bennem alakulni az, hogy hová is helyezem el magamban ezt a filmet.
Szkeptikus voltam, úgyhogy nem akartam elmenni rá, mint már írtam. De annyira jól indult a film, hogy magával is ragadott. Pörgött, élveztem, szépen is építkezett, érdekesen mutatta be a világot, és rögtön a közepébe is csaptunk. Az előzetesben elég koszosnak, és vázlatosnak tartottam a versenyt, de visszatekintve ez volt a kedvenc részem. Aztán innen kezdődtek a gondok.
Mind a két alkalommal nagyjából itt vesztett el a film. Kevés akció volt, ráment a karakterépítésre, a konfliktus kiépítésére és az Oasis tervezőjének karakterére. Tény, hogy a főszereplőről gyorsan megtudtunk mindent, és Art3m1st is elég jól beépítették a történetbe, de én velük akartam volna foglalkozni. Sőt, Samantha karaktere nekem jobban működött, mint Wade-é. Szóval jöhetett a múlt felderítése, szerelmi szál, információ-ömlés, és engem ez nagyon kidobott a filmből, hiába volt fontos. Szerintem rossz ütemben jött. Vagy inkább a második próba volt gyenge. Más kérdés, hogy én nem láttam az eredeti Ragyogást, így engem ez nagyon nem nyűgözött le. Halliday szerelmével sem foglalkoztak annyit, amennyi időt rászántak a karakterének felépítésére. A harmadik próba helye pedig teljesen random módon jött. Mintha a könyv írójának nem lett volna se kedve, se ötlete, se ideje kitalálni, úgyhogy csak bedobta, hogy más megtalálta. És a harmadik kulcs harca közben érkeztem vissza a filmbe fejben és lélekben.
Na de most már tényleg jókat is írok. A vége, a bomba, a negyed dolláros, és az utolsó próba szerintem nagyon jó és fordulatos lett. Másodjára már a filmhez írt zenére is oda tudtam figyelni, és valóban Alan Silverstri jó munkát végzett. Megidézte a 80-as évek blockbustereit. Hihetetlen, de talán jobban jártunk vele, mint Williams-szel. És hát persze T.J. Miller, aki a film legszórakoztatóbb karakterét alakította. Ez az ember úgy tud improvizálni, ahogy nagyon kevesen. Imádtam! A mondanivaló pedig annyira telitalálat volt, hogy azt össze sem bírom foglalni. Foglalkozik azzal, hogy ki kinek adja ki magát a neten, hogy ne adjuk ki a személyes adatainkat a neten, hogy abba vagyunk szerelmesek sokszor, akit fejben elképzelünk, és nem a valódi személybe, hogy mennyire fontos a barátság, hogy legyünk bátrak, és még folytathatnám hosszú ideig a sort.
Habár a film vége tökéletes volt, mégis bennem nem született meg a katartikus érzés, és ezt sajnálom. Lehet, hogy túl gyorsan néztem újra. Hagynom kell neki ismét fél vagy esetleg 1 évet, hátha ismét felértékelődik, mert sajnos a kezdeti 8/10 után úgy érzem csökkent a minőség. 7,5/10-et adnék, de tudjátok, hogy alap szabályom, hogy fél pontot nem adok, mert elég széles a skála. De annyira vívódok, mert megérdemelné a 8-ast, de nekem másodjára csak egy 7-est ért. De ez függhet a hangulatomtól, a fáradságomtól, úgyhogy maradjon az eredeti pontszám. A lényeg, hogy szép kerek film, élveztem is, voltak olyan pillanatai, amiért mindenképpen érdemes megnézni, akár többször is, de azért a könyvet csak el kell majd olvasnom. Aki látta a filmet és olvasta a könyvet, leírhatná, hogy melyik volt a jobb.
negyedikfalblog.wordpress.com 