Bodyguard 1×01 – Megvan a brit Homeland?

Néha annyira jól esik angol sorozatokat nézni. Teljesen más a színvilág, a részek dinamikája, újdonságokat tudnak mutatni a karakterek szempontjából, és néha mocskosul, sőt húsba vágóan reálisak tudnak lenni. Amiket leírtam, azok pontosan illenek a Bodyguard pilotjára, ami számomra a semmiből érkezett. Jókat olvastam róla, meg hogy mennyire sokkolta a nézőket, úgyhogy tudtam, nekem ezt be kell próbálnom.

A befeszített állkapocs az új lebiggyesztett száj? Csak viccelek természetesen. Habár valóban van párhuzam Jack Bauer és David Budd között, de azért ne kezdjünk el egyből hasonlítgatásokba belemenni. Elég erős 20 perccel indított a sorozat, amivel bemutatták nekünk a főszereplőt, a már említett David Budd őrmestert. Akinek ismerősnek tűnik a színész, az azért lehet, mert ő volt Rob Stark a Trónok Harcából. Meglepődtem, hogy mennyire jól tudta árnyalni, az amúgy sablonnak tűnő karakterét, és mennyire reálisra hozta a figurát. Főleg az egyedül töltött pillanataiban, amikor nem a testőr szerepét játszotta, hanem igazi, emberi érzéseket mutatott a Közel-Keleten szerzett poszttraumás stressz miatt. A magánéleti szála pedig nekem talán a kelleténél jobban betalált. Amikor a konyhában beszélgetett, és szépen lassan megszületett a felismerés, na az engem is gyomorba vágott. (Ezeket a sorokat leírva is érzem a feszültséget és a diszkomfort érzést a mellkasomban.)

Pont ezek az apró események tették különösen pikánssá, hogy a labilis lelki állapotában egy politikailag más nézeteket valló minisztert kell megvédenie, aki a tetteivel és a mondataival még hatalmi harcot szíthat a brit parlamentben. Ennek kifejtését valószínűleg majd a folytatásban láthatjuk. Julia Montague belügyminiszter és az ő testőre David közti ellentét eleinte csak szimplán a másik fél nem ismerésének volt köszönhető, azonban a televíziós interjú után lévő párbeszédük úgy hullámzott érzelmileg, hogy az többet ért, mint az elején a feszült helyzet. Az utolsó pár mondat és utána a csend egészen durva volt.

És itt jutunk el oda, hogy miért érzem ezt a sorozatot az új Homelandnek. Senki nem fekete és fehér. És ez a főszereplőre, az elvileg jófiúra is igaz, akinek a tettei a jövőben alaposan kiszámíthatatlanok lesznek, tudván, hogy mi a feladata és közben mit gondol. Így hát erős kezdést kaptunk, az 57 perc elillant elég gyorsan, és mivel angol sorozatról van szó, ezért 6 epizód érkezik csak, amit ketten rendeznek 3-3 részes felosztásban. Egy újabb kiváló dráma körvonalazódik, és hiszem, hogy a minőségre sem lesz panasz. 7/10-re értékelném a pilotot, de ez csalóka, mert sokkal erősebb volt, én viszont akciófilmeken és politikai thrillereken edződtem. Aki szereti az angol sorozatokat, pláne ha komorabb, annak mindenképpen be kell próbálnia.

Induljon a Fal!

Nem, ez nem egy újabb Sebestyén Balázs és RTL Klub koprodukció, és nem is a Fal 4.évada, pláne nem egy TV2-s újabb “Eredeti” műsor, csupán új néven megy tovább a blog. Egy könnyebben megjegyezhető, ráadásul magyar cím.

Amikor elindítottam az oldalt, akkor őszintén szólva a random szó generátort hívtam segítségül. Nem hittem, hogy ki fogok tartani, úgyhogy csak az volt a lényeg, hogy írjak, írjak és írjak. A Negyedik Fal viszont sokkal jobb elnevezés. Ott helyezkedünk el amikor tv-t, sorozatot, filmet nézünk, vagy amikor színházban vagyunk, de akár mondhatnám azt is, hogy a látóterünkben egyszerre ennyi fér egy szobából (kivéve, ha a sarokban állunk). Ugyanis ez az oldal fő profilja, csak laikus szemmel. Szeretem fogyasztani az említett alkotásokat, darabokat, és néha benézni a színfalak mögé. Apropó színfalak, akár erre is lehet érteni a Negyedik Falat.

Szóval sok lehetőséget rejt a cím, amiket igyekszek majd kiaknázni, és kitartani a jó szokásom mellett. Továbbra sem akarom senkire ráerőltetni a véleményem, én nem vagyok kritikus, vagy megmondó ember, csak őszintén leírom, ha valami jó, és azt is, ha valami rossz.

A Negyedik Fal definíciója a Sorozatjunkieról:

“A Negyedik fal az a láthatatlan elválasztó fal, ami a színpadot elválasztja a közönségtől, amin keresztül látjuk a történéseket, s amin keresztül a játszott karakterek nem látnak minket.”

És a Wikipédiáról:

“Annak ellenére, hogy a kifejezést először a színházi életben használták, ahol a színészek valóban három fal és egy képzeletbeli negyedik között játszottak a színpadon, a fogalom meghonosodott a filmművészetben, az irodalomban, továbbá fellelhető egyes videójátékokban is.”